Az alábbi íveken olyan tárggyal foglalkozom, melyet eredetileg egy nagyobb munka: Anglia szociális története egyik fejezetének szántam csupán; a tárgy fontossága azonban hamarosan arra késztetett, hogy önállóan dolgozzam fel.
A munkásosztály helyzete a jelenkor minden szociális mozgalmának tényleges talaja és kiindulópontja, mert benne mutatkozik meg a legélesebben, a legleplezetlenebbül mai szociális nyomorunk. A francia és a német munkás-kommunizmust közvetlenül, a fourierizmust és az angol szocializmust, valamint a német művelt burzsoázia kommunizmusát közvetve ez hozta létre. Ezért okvetlenül meg kell ismernünk a proletariátus helyzetét, hogy egyrészt a szocialista elméleteket, s másrészt az azok jogosultságáról alkotott ítéleteket szilárd alapra helyezhessük, hogy véget vethessünk minden ábrándozásnak és fantáziálásnak pro és contra. De a proletariátus létfeltételei klasszikus formájukban, tökéletes fejlettségükben csakis a brit birodalomban, főként a tulajdonképpeni Angliában vannak meg, és csakis Angliában gyűjtöttek össze olyan teljes — hivatalos vizsgálatok által megerősített — anyagot, mely a tárgy valamelyest is kimerítő ismertetéséhez szükséges.
Huszonegy hónap alatt alkalmam volt arra, hogy személyes megfigyeléseim és személyes érintkezés útján közelről megismerjem az angol proletariátust, törekvéseit, szenvedéseit és örömeit, s hogy ugyanakkor a szükséges hiteles források felhasználásával kiegészítsem megfigyeléseimet. Amit láttam, hallottam és olvastam, azt ebben a könyvben feldolgoztam. Előre tudom, hogy álláspontomat, sőt még a közölt tényeket is sok oldalról támadni fogják, különösen, ha könyvem angolok kezébe kerül; jól tudom azt is, hogy itt-ott rámutathatnak egy-egy jelentéktelen hibára, melyet a tárgy nagy terjedelme és bonyolult előfeltételei miatt még egy angol sem kerülhetne el, rámutathatnak ilyen pontatlanságra, annál is inkább, mert magában Angliában sincs még egyetlen olyan munka sem, amely az enyémhez hasonlóan az összes munkások helyzetével foglalkozik; de minden habozás nélkül felszólítom az angol burzsoáziát: mutasson rá legalább egyetlen helytelen ténymegállapításra, amelynek az egész szempontjából valamilyen jelentősége van — bizonyítsa be azt ugyanolyan hiteles adatokkal, mint amilyenekre én hivatkoztam.
Németország szempontjából — és éppen most — különösen nagy jelentősége van annak, hogy ismertessük a proletariátusnak a brit birodalomban kialakult klasszikus létfeltételeit. A német szocializmus és kommunizmus inkább, mint bármely más ország szocializmusa és kommunizmusa, elméleti feltevésekből indult ki; mi, német teoretikusok még nagyon kevéssé ismertük a valóságos világot ahhoz, hogy a valóságos viszonyok közvetlenül ennek a „rossz valóságnak” a megreformálására indíthattak volna bennünket. Legalábbis az effajta reformok nyilvános képviselői szinte kivétel nélkül a hegeli spekuláció feuerbachi leküzdésén át jutottak el a kommunizmushoz. Oly kevéssé ismerik nálunk a proletariátus valóságos életkörülményeit, hogy még a jóhiszemű „egyletek a dolgozó osztályok felemelésére” is — burzsoáziánk most ezekben űz csúfot a szociális kérdésből — állandóan a legnevetségesebb és legképtelenebb nézetekből indulnak ki a munkáskérdésben. Nekünk, németeknek, ebben a kérdésben mindenkinél inkább szükségünk van a tények ismeretére. És bár Németországban a proletariátus létfeltételei még nem értek el olyan klasszikus fejlettséget, mint Angliában, társadalmi rendünk alapjában véve mégiscsak ugyanaz, s ennek előbb-utóbb ki kell éleződnie a végletekig, ahogy az Északi-tenger túlsó partján már megtörtént — hacsak a nemzet belátása nem foganatosít idejekorán olyan intézkedéseket, amelyek az egész társadalmi rendszert új alapra helyezik. Azok az alapokok, amelyek Angliában a proletariátus nyomorát és elnyomását szülték, Németországban is megvannak, és idővel szükségszerűen ugyanarra az eredményre fognak vezetni. Egyelőre azonban a konstatált angol nyomor arra indít minket, hogy német nyomorunkat is konstatáljuk, és mértéket ad, amellyel felmérhetjük a nyomor nagyságát és azt a veszélyt, melyet a sziléziai és csehországi zavargások1 világosan jeleztek, és amely erről az oldalról közvetlenül fenyegeti Németország nyugalmát.
Végül még két megjegyzésem volna. Először: a középosztály szót mindenütt az angol middle-class (vagy ahogy majdnem mindig mondják: middle-classes) értelmében használtam, s a francia bourgeoisie szóhoz hasonlóan a vagyonos osztályt jelenti, nevezetesen az úgynevezett arisztokráciától megkülönböztetett vagyonos osztályt — azt az osztályt, amely Franciaországban és Angliában közvetlenül, Németországban pedig mint „közvélemény” közvetve az államhatalom birtokosa. Ugyanígy ezeket a kifejezéseket: munkások (working men) és proletárok, munkásosztály, nincstelen osztály és proletariátus, mindenütt egy és ugyanabban az értelemben használtam. — Másodszor: a legtöbb idézetnél azért tüntettem fel, milyen pártállásúak azok, akikre hivatkozom, mert majdnem általános jelenség, hogy a liberálisok a földművelő kerületek nyomorát emelik ki, a gyári kerületekét azonban tagadni igyekeznek, míg a konzervatívok elismerik ugyan a gyári kerületek nyomorát, de a földművelő vidékek nyomoráról tudni sem akarnak. Éppen ez az oka annak, hogy ott, ahol hivatalos okmányok nem álltak rendelkezésemre, az ipari munkások helyzetének leírásánál inkább mindig liberális bizonyítékra hivatkoztam, hogy saját szavaival üssek a liberális burzsoázián, és általában csak akkor hivatkoztam torykra vagy chartistákra, ha vagy saját megfigyeléseimből tudtam, hogy a dolog valóban úgy áll, vagy pedig a szerzők személyes tulajdonságai vagy irodalmi munkásságuk jellege alapján meg lehettem győződve állításaik helyességéről.
Barmen, 1845. március 15.
F. Engels
1 Sziléziában 1844-ben takácslázadások törtek ki, a lázadások központjai Langenbielau és
Peterswaldau sziléziai falvak voltak; a felkelést katonai erővel verték le. Ugyanebben
az évben Csehországban a Litomeřice- és Prága-kerületi munkások megrohanták a
textilgyárakat és szétrombolták a gépeket.