Az angol munkásosztály története a XVIII. század második felében, a gőzgép és a gyapotfeldolgozó gépek feltalálásával kezdődik. Ezek a találmányok indították meg, mint tudjuk, az ipari forradalmat, azt a forradalmat, amely egyszersmind az egész polgári társadalmat átalakította, s amelynek világtörténelmi jelentőségét csak most kezdik felismerni. Anglia a klasszikus talaja ennek a forradalmi átalakulásnak, amely annál hatalmasabb volt, minél zajtalanabbul ment végbe, és éppen ezért Anglia a klasszikus hazája ez átalakulás legfőbb eredménye, a proletariátus fejlődésének is. A proletariátust csak Angliában lehet minden tekintetben, minden oldalról tanulmányozni.

Itt egyelőre nem foglalkozunk sem ennek a forradalomnak a történetével, sem óriási jelentőségével a jelenre és a jövőre nézve. Ez egy későbbi, átfogóbb munka feladata lesz. Pillanatnyilag arra a kevésre kell szorítkoznunk, ami az alábbi tények megértéséhez, az angol proletárok jelen helyzetének megértéséhez szükséges.

A gépek bevezetése előtt a munkás otthonában fonták és szőtték a nyersanyagot. Az asszony és leányai fonták a fonalat, s ezt a férfi megszőtte, vagy ha nem dolgozta fel maga a családapa, eladták. Ezek a takácscsaládok többnyire falun éltek, a városok közelében, és egészen jól megéltek a keresetükből, mert ami a szövetek iránti keresletet illeti, még a hazai piac volt a döntő, sőt csaknem az egyetlen piac, és a konkurencia hatalma, amely később a külföldi piacok meghódításával, a kereskedelem kiterjedésével tért hódított, még nem szorította le érezhetően a munkabért. Ehhez járult a kereslet állandó emelkedése a hazai piacon, amely lépést tartott a népesség lassú szaporodásával, tehát minden munkást foglalkoztatott, továbbá az a körülmény, hogy a munkások, akik faluhelyen elszigetelten éltek, komolyabban nem konkurálhattak egymással. Így aztán a takács többnyire meg is takaríthatott valamit, és kis földet bérelhetett, amelyet szabad idejében megművelt — szabad ideje pedig annyi volt, amennyit akart, mert akkor szőtt, amikor és ameddig kedve tartotta. Természetesen rossz paraszt volt, hanyagul és kevés kézzelfogható eredménnyel gazdálkodott földjén; de legalább nem volt proletár, és, mint az angolok mondják, cölöpöt vert hazája földjébe, megtelepedett, s egy fokkal magasabban állt a társadalomban, mint a mai angol munkás.

A munkások ilymódon egészen jól elvegetáltak, jóravaló és nyugodalmas életet éltek teljes istenfélelemmel és tisztességgel,¹ s anyagi helyzetük sokkal jobb volt, mint utódaiké; nem kellett agyondolgozniok magukat, annyit dolgoztak, amennyit akartak, és mégis megkeresték, amire szükségük volt, szabad idejükben egészséges kerti vagy mezei munkát végeztek, ami már maga is üdülés volt nekik, és még szomszédaik szórakozásaiban, játékaiban is részt vehettek; tekéztek, labdáztak stb., ami mind jó hatással volt egészségükre és megedzette testüket. Legtöbbnyire erős, jókötésű emberek voltak, akiknek testalkata alig vagy egyáltalán nem különbözött paraszt szomszédaikétól. Gyermekeik szabad falusi levegőn nőttek fel, és ha segítettek is szüleik munkájában, az csak néha-néha történt, nyolc- vagy tizenkét órás munkanapról szó sem volt.

Elképzelhető, milyen volt ennek az osztálynak erkölcsi és szellemi színvonala. Elzárva a várostól, amelybe soha be nem kerültek, mert a fonalat meg a szövetet utazó ügynökök vették át s ott helyben kifizették a béreket, annyira elzárva, hogy öreg emberek, akik a város tőszomszédságában laktak, soha be nem tették oda a lábukat, míg végül a gépek meg nem fosztották őket keresetüktől és rá nem kényszerítették őket arra, hogy a városban keressenek munkát, a parasztok erkölcsi és szellemi színvonalán álltak, akikkel kicsiny bérletük révén többnyire amúgyis közvetlen kapcsolatban voltak. Squire-ukat — a vidék legjelentősebb földesurát — természetes elöljárójuknak tekintették, tanácsért fordultak hozzá, bíráskodásra kérték fel apró-cseprő viszályaikban, és megadták neki mindazt a tiszteletet, amit ez a patriarchális viszony megkövetelt. „Tiszteletreméltó” emberek és jó családapák voltak, erkölcsösen éltek, mert nem volt alkalmuk arra, hogy erkölcstelenek legyenek, hiszen nem voltak a közelükben csapszékek és bordélyházak, és mert a kocsmáros, akinél olykor-olykor szomjukat oltották, szintén tiszteletreméltó ember volt, legtöbbször nagybérlő, aki sokat adott a jó sörre, a szigorú rendre és a korai zárórára. Gyermekeiket egész nap otthon tartották, engedelmességre és istenfélelemre nevelték; a patriarchális családi viszony zavartalan maradt, amíg a gyerekek meg nem házasodtak; az ifjú emberek idilli egyszerűségben nőttek fel, meghittségben játszótársaikkal, amíg egybe nem keltek, és bár a házasság előtti nemi érintkezés csaknem általános volt, mégis csak akkor került sor rá, ha mindkét fél erkölcsileg kötelezte magát a házasságra, és a későbbi frigy ismét helyrehozott mindent. Egyszóval, az akkori angol ipari munkások ugyanúgy éltek és gondolkodtak, mint ahogy Németországban itt-ott még láthatjuk: zárkózottan és visszavonultan, minden szellemi tevékenység nélkül, anélkül hogy életviszonyaikban erősebb ingadozások volnának. Kevesen tudtak olvasni és még kevesebben írni, rendszeresen jártak templomba, nem politizáltak, nem konspiráltak, nem gondolkoztak, testgyakorlatokban lelték örömüket, beléjük oltott áhítattal hallgatták a Bibliát, s igénytelen alázatosságukban kitűnően megfértek a társadalom tekintélyesebb osztályaival. De szellemileg halottak voltak, csupán kicsinyes egyéni érdekeiknek, szövőszéküknek és kertecskéjüknek éltek, és mit sem tudtak arról a hatalmas mozgalomról, amely ott kinn magával ragadta az emberiséget. Jól érezték magukat ebben a csöndes, vegetatív életben, és ha nem lett volna ipari forradalom, sohasem változtattak volna ezen a kétségtelenül igen romantikus és kedélyes, de emberhez nem méltó életmódjukon. Nem is voltak emberek, hanem csak dolgozó gépek annak a kevés arisztokratának a szolgálatában, aki addig a történelmet irányította; az ipari forradalom csak levonta ebből a következtetést, amennyiben a munkást végérvényesen puszta géppé változtatta és megfosztotta önálló tevékenységének utolsó maradványától, de éppen ezáltal gondolkodásra és emberhez méltó helyzet követelésére sarkallta. Mint ahogy Franciaországban a politika, ugyanúgy Angliában az ipar és általában a polgári társadalomnak a mozgása volt az, ami a történelem forgatagába sodorta az utolsó osztályokat is, amelyek még érzéketlenek voltak az általános emberi érdekek iránt.

Az első találmány, amely jelentős változást idézett elő az angol munkások addigi helyzetében, James Hargreaves takács (Standhill, Blackburn mellett, Észak-Lancashire) jennyje (1764). Ez a gép volt a későbbi mule kezdetleges elődje. Kézierővel hajtották, de a szokásos kézi rokkától eltérően nem egy, hanem tizenhat-tizennyolc orsója volt, s ezeket mind egyetlen munkás hajtotta. Ez lehetővé tette, hogy az eddiginél jóval több fonalat termeljenek; régebben egy takácsra mindig három fonónő dolgozott, de mégsem volt soha elegendő fonal és a takácsnak gyakran várnia kellett a fonalra, most viszont több volt a fonal, mint amennyit a meglevő munkások meg tudtak szőni. A szövött áru iránti kereslet, amely egyébként is növekedett, még inkább fokozódott, mert az új gép csökkentette a fonal termelési költségeit és ennek következtében olcsóbb lett a szövött áruk ára. Több takácsra volt szükség, és a takácsok bére emelkedett. Most, hogy a takács többet kereshetett a szövéssel, lassanként abbahagyta a földművelést és teljesen szövésre adta magát. Ez idő tájt egy négy felnőttből és két gyermekből álló család — a gyermekeket már csévélésre fogták — napi tízórai munkával hetenként négy font sterlinget (huszonnyolc porosz tallért), sőt gyakran még többet is kereshetett, ha jól ment az üzlet és sürgetett a munka; elég gyakran előfordult, hogy egy takács egymagában heti két fontot keresett szövéssel. Ilymódon a földművelő takácsok osztálya lassanként teljesen eltűnt, és felolvadt az olyan takácsok újonnan keletkezett osztályában, akik kizárólag szövéssel foglalkoztak, csak a munkabérből éltek, semmilyen tulajdonnal, még a tulajdon látszatát keltő bérlettel sem rendelkeztek, tehát proletárok (working men) lettek. Ehhez járult még, hogy a fonónak a takácshoz való régi viszonya is megváltozott. Eddig, ha lehetséges volt, egy fedél alatt fontak és szőttek. Most, amikor a jennyhez szintén erős munkáskéz kellett, akárcsak a szövőszékhez, férfiak is kezdtek fonni, és egész családok csakis ebből éltek, míg más családok a lomtárba lökték a már elavult, túlhaladott rokkát, s ha nem volt pénzük arra, hogy egy jennyt vásároljanak, kizárólag a családapa takácsmunkájából kellett megélniük. A szövés és a fonás területén megkezdődött tehát az iparban később oly végtelenül kifejlődött munkamegosztás.

Ilymódon már az első, még igen tökéletlen géppel megjelent az ipari proletariátus, de ugyanez a gép mozdította elő a mezőgazdasági proletariátus létrejöttét is. Addig rengeteg kis földtulajdonos volt, akiket yeomaneknek neveztek, s akik ugyanolyan csendben, gondolkodás nélkül elvegetáltak, mint szomszédaik, a földművelő takácsok. Őseiktől reájuk maradt, hanyag módszerekkel művelték meg földecskéjüket, és makacsul elleneztek minden újítást, olyan emberek módjára, akik nemzedékeken át begyökeresedett szokások rabjai. Volt közöttük sok kisbérlő is, de nem a szó mai értelmében vett bérlők, hanem olyan emberek, akikre földecskéjük vagy szerződéses örökbérlet alapján, vagy ősrégi szokásnál fogva szállt át, apjukról és nagyapjukról, és mindeddig olyan szilárdan ültek rajta, mintha saját tulajdonuk lett volna. Amikor az ipari munkások felhagytak a földműveléssel, igen sok parcella felszabadult, s ezeken befészkelte magát a nagybérlők új osztálya, akik ötven, száz, kétszáz vagy még több acre-t béreltek; ezek tenants-at-willek voltak, vagyis olyan bérlők, akiknek bérletét bármelyik évben fel lehetett mondani, s akik a föld jobb megművelésével és nagyobb méretű gazdálkodással növelni tudták a birtokok hozamát. Termékeiket olcsóbban adhatták el, mint a kis yeomanek, s ezek kénytelenek voltak eladni földjüket, mert nem tudtak többé megélni belőle, s vagy egy jennyt, illetve szövőszéket vettek, vagy pedig mint napszámosok, mezőgazdasági proletárok, elszegődtek valamelyik nagybérlőhöz. Nem tehettek egyebet, mert ők, akik nem tudták leküzdeni őseiktől örökölt tunyaságukat és hanyag művelési módjukat, olyan emberekkel voltak kénytelenek konkurálni, akik bérletükön ésszerűbb elvek szerint gazdálkodtak és kihasználták mindazokat az előnyöket, melyeket a nagyüzemi gazdaság és a talajjavítási tőkebefektetés nyújt.

Az ipar fejlődése azonban itt nem állt meg. Egyes tőkések nagy épületekben helyezték el a jennyket és vízierővel hajtották őket. Ez lehetővé tette, hogy csökkentsék a munkások számát és olcsóbban adják el a fonalat, mint a magukban dolgozó fonók, akik kézzel hajtották a gépet. A jennyt állandóan tökéletesítették, úgyhogy minduntalan elavult valamelyik gép, s az elavult gépeket át kellett alakítani vagy pedig el kellett dobni; és ha a tőkés a vízierő alkalmazása folytán még fenn tudta tartani magát régebbi gépekkel is, a magukban dolgozó fonók ezt sokáig nem bírták. Már ez is a gyárrendszer kezdete volt, s ez a rendszer újabb terjeszkedést ért el a spinning-throstle révén, amelyet Richard Arkwright borbély (Preston, Eszak-Lancashire) talált fel 1767-ben. Ez a gép, amelyet németül általában Kettenstuhlnak neveznek, a gőzgép mellett a XVIII. század legfontosabb mechanikai találmánya. Eleve mechanikai hajtóerőre tervezték, és egészen új elveken alapult. 1785-ben Samuel Crompton (Firwood, Lancashire) a jenny és a spinning-throstle sajátosságainak egyesítésével megalkotta a mule-t, s amikor Arkwright ugyanebben az időben feltalálta a kártoló- és előfonó gépet, a pamutfonás területén ezáltal egyeduralkodóvá lett a gyárrendszer. Lassanként néhány jelentéktelen változtatással gyapjúfonásra, később (a XIX. század első évtizedében) lenfonásra is alkalmassá tették ezeket a gépeket, és ezzel itt is megkezdődött a kézi munka kiszorítása. De a fejlődés itt sem állt meg; a XVIII. század utolsó éveiben dr. Cartwright, egy falusi pap, feltalálta a mechanikai szövőszéket, amelyet 1804 táján már annyira tökéletesített, hogy találmánya sikeresen konkurálhatott a kéziszövőkkel. Mindezeknek a gépeknek a jelentőségét megkettőzte James Watt 1764 körül feltalált gőzgépe, amelyet 1785-től kezdve felhasználtak fonógépek hajtására.

Ezekkel a találmányokkal, amelyeket azóta évről évre tökéletesítettek, az angol ipar fő ágaiban véglegesen győzelmet aratott a gépi munka a kézi munka fölött, s ettől kezdve Anglia iparának egész története csak arról számol be, hogyan vetették ki a gépek a kézi munkásokat egyik hadállásukból a másik után. Ennek az volt a következménye, hogy egyrészt gyorsan esett minden textiláru ára, felvirágzott a kereskedelem és az ipar, meghódítottak majdnem minden, vámokkal nem védett külföldi piacot, gyorsan gyarapodott a tőke és a nemzeti vagyon, másrészt pedig még sokkal gyorsabb volt a proletariátus növekedése, a munkásosztálynak minden tulajdontól, a kereset biztonságától való megfosztása, terjedt a demoralizáció, fokozódott a politikai nyugtalanság, és egyre kirívóbbak lettek azok a vagyonos angolokat rendkívül kellemetlenül érintő tények, amelyeket alább meg fogunk vizsgálni. Ha már, mint fentebb láttuk, egyetlen tökéletlen gép, mint a jenny, felforgatta az alsó osztályok társadalmi viszonyait, akkor senki sem fog csodálkozni azon, hogy mit művelt a finoman kidolgozott gépek egymásba kapcsolódó rendszere, egy olyan rendszer, amely átveszi tőlünk a nyersanyagot és kész szövetet ad vissza.

De vegyük csak valamivel közelebbről szemügyre az angol ipar fejlődését,² és kezdjük fő ágával, a pamutiparral. 1771-től 1775-ig évenként átlagban kevesebb mint ötmillió font nyersgyapotot importáltak; 1841-ben már 528 milliót, s az 1844. évi behozatal legalább 600 millió lesz. 1834-ben Anglia 556 millió yard pamutszövetet, 76,5 millió font pamutfonalat és 1,2 millió font st. értékű pamut kötöttárut exportált. Ugyanabban az évben a pamutiparban — a spinning-throstle orsókat nem számítva — több mint nyolcmillió mule-orsó, 110 000 mechanikai és 250 000 kézi szövőszék volt üzemben, és ebből az iparágból MacCulloch számítása szerint³ az Egyesült Királyságban akkor közvetlenül vagy közvetve majdnem másfélmillió ember élt, akik közül 220 000 gyárban dolgozott; ezekben a gyárakban 33 000 lóerő gőz-, és 11 000 lóerő vízienergiát használtak fel. Ma már mindezek a számok túlhaladottak, és bátran állíthatjuk, hogy 1845-ben mind a gépek ereje és száma, mind a munkások száma másfélszer akkora lesz, mint 1834-ben volt. Lancashire a szülőhelye és központja a pamutiparnak, amely teljesen forradalmasította ezt a grófságot, eldugott, rosszul művelt, mocsaras lapályból forgalmas, dolgos vidékké változtatta, lakosságát nyolcvan év alatt megtízszerezte, s mintegy varázsütésre olyan óriási városokat hozott létre, mint Liverpool és Manchester együttvéve 700 000 lakossal, és peremvárosaik; Bolton (60 000 lakos), Rochdale (75 000 lakos), Oldham (50 000 lakos), Preston (60 000 lakos), Ashton és Stalybridge (40 000 lakos) és sok más gyárváros. Dél-Lancashire története a legújabb kor legnagyobb csodáiról számol be, s mégsem beszél soha senki róla; és ezek a csodák mind a pamutiparnak köszönhetők. Ezenkívül ott van még Glasgow, a skóciai lanarkshire-i és renfrewshire-i pamutipari vidék központja; a vidék fővárosának lakossága a pamutipar meghonosítása óta ott is 30 000-ről 300 000 főre emelkedett. Nottingham és Derby harisnyakötő iparának is újabb lökést adott a fonalárak csökkenése, s egy másodikat a harisnyaszövő gép tökéletesítése, mert ezután a gépen egyszerre két harisnyát lehetett szőni; a csipkegyártás 1777, vagyis a lace-gép feltalálása óta szintén jelentékeny iparággá terebélyesedett; nem sokkal ezután Lindley feltalálta a point-net gépet, majd 1809-ben Heathcoat a bobbin-net gépet; ennek következtében a csipkekészítés hasonlíthatatlanul egyszerűbb lett, a fogyasztás pedig az olcsóbb ár következtében annyira emelkedett, hogy most legalább 200 000 ember él a csipkegyártásból. Központja: Nottingham, Leicester és Anglia nyugati része (Wiltshire, Devonshire stb.). Ugyanígy fejlődtek a pamutipartól függő munkaágak is: a fehérítés, a festés és a nyomás. De ezenkívül a fehérítést az is fellendítette, hogy a gyorsfehérítőben oxigén helyett klórt alkalmaznak, a festést és a nyomást pedig fellendítette a vegyészet gyors fejlődése, és külön a nyomást egész sor ragyogóbbnál ragyogóbb mechanikai találmány, úgyhogy ezek a pamutipar növekedésével együtt méretükben is megnőtt munkaágak soha nem látott virágzásnak indultak.

Ugyanilyen lázas tevékenység kezdődött a gyapjúfeldolgozásban is. Ez korábban az angol ipar fő ága volt, de az a mennyiség, amit azokban az években termeltek, semmi ahhoz képest, amit ma gyártanak. 1782-ben az előző három esztendő egész gyapjútermése munkáshiány miatt még feldolgozatlanul hevert, és továbbra is ott kellett volna hevernie, ha az újonnan feltalált gépek nem segítenek felfonni a gyapjút. Ezeket a gépeket teljes sikerrel átszerelték gyapjúfonásra. Most ugyanolyan gyors fejlődés kezdődött a gyapjúkörzetekben, mint aminőt a pamutipari vidékeken láttunk. 1738-ban a yorkshire-i West Ridingban 75 000 vég gyapjúszövetet gyártottak, 1817-ben 490 000-et, s a gyapjúipar olyan iramban nőtt, hogy 1834-ben már 450 000 véggel több szövetet gyártottak, mint 1825-ben. — 1801-ben 101 millió font gyapjút dolgoztak fel (ebből 7 millió font importált gyapjú volt), 1835-ben pedig 180 millió fontot (ebből 42 millió volt importált). Ennek az iparnak a fő központja a yorkshire-i West Riding: Bradfordban a hosszú szálú angol gyapjút kötéshez használt fonallá stb., a többi városban, Leedsben, Halifaxben, Huddersfieldben stb. a rövid szálú gyapjút erősen sodrott fonallá és posztószövésre dolgozzák fel; továbbá Lancashire-nek Yorkshire-ral határos része, Rochdale környéke, ahol a gyapot feldolgozásán kívül még sok flanellt készítenek, és az Angliai Nyugat, ahol a legfinomabb posztót gyártják. A népesség növekedése itt is figyelemreméltó:

s a népesség száma 1831 óta kétségtelenül még legalább 20—25 százalékkal emelkedett. Gyapjúfonással 1835-ben az Egyesült Királyságban 1313 gyár foglalkozott, amelyekben 71 300 munkás dolgozott. Ez egyébként csak kis része annak a tömegnek, amely közvetlenül vagy közvetve gyapjúfeldolgozásból él; ebben a számban alig szerepelnek takácsok.

A vászonipar fellendülése később kezdődött, mert itt a nyersanyag természeti sajátságai miatt nagyon nehezen lehetett fonógépet alkalmazni. Skóciában már a XVIII. század utolsó éveiben történtek ugyan ilyen irányú kísérletek, de csak 1810-ben sikerült a francia Girard-nak gyakorlatilag megoldani a gépi lenfonást; Girard gépeinek igazi jelentőségét is brit földön csak akkor ismerték el, amikor Angliában tökéletesítették és Leedsben, Dundeeban és Belfastban általánosan alkalmazták azokat. Ezután azonban gyorsan fejlődött az angol vászonipar. 1814-ben 3000 ton [Az angol ton 2240 angol fonttal egyenlő, (1892) vagyis mintegy 1000 kilogramm. — Engels, 1892] lent, 1833-ban pedig 19 000 ton lent és 3400 ton kendert importáltak Dundeeba. Az ír vászon kivitele Nagy-Britanniába 32 millió yardról (1800) 53 millióra emelkedett (1825), s ennek nagy részét ismét exportálták; az angol és a skót lenvászon kivitele 24 millió yardról (1820) 51 millióra emelkedett (1833). 1835-ben 347 lenfonó gyár dolgozott 33 000 munkással; a gyárak fele Dél-Skóciában, több mint 60 a yorkshire-i West Ridingban (Leeds és környéke), 25 az írországi Belfastban, a többi pedig Dorsetshire-ben és Lancashire-ben volt. Vászonszövéssel Dél-Skóciában, Anglia egyes helyein, de különösen Írországban foglalkoznak.

Ugyanilyen sikerrel fogtak hozzá az angolok a selyemfeldolgozáshoz. A nyersanyagot készen fonva kapták Dél-Európából és Ázsiából, s a fő munka a finom fonalak összesodrása volt (tráma). 1824-ig a nyersselyem nagy vámja (fontonként 4 shilling) erősen gátolta az angol selyemipart, csak Anglia és gyarmatai védővámmal körülbástyázott piaca állt rendelkezésére. Most egy pennyre csökkentették a behozatali vámot, és a gyárak száma tüstént jelentékenyen emelkedett; egy év alatt 780 000-ről 1 180 000-re növekedett a kettőzőorsók száma, s bár az 1825-ös kereskedelmi válság rövid időre megbénította ezt az iparágat, már 1827-ben többet gyártott, mint valaha, mert az angolok mechanikai találékonyságával és tapasztalatával konstruált selyemsodró gépek sokkal jobbak voltak, mint konkurenseik primitív berendezései. 1835-ben a brit birodalomban 263 selyemsodró gyár volt, amelyekben 30 000 munkás dolgozott. Ezeket a gyárakat főleg Cheshire-ben (Macclesfield, Congleton és környéke), Manchesterben és Somersetshire-ben rendezték be. Ezenkívül számos gyár foglalkozik gubó selyemhulladékának feldolgozásával, amelyből különleges fonalat (spunsilk) készítenek, és amellyel még a párizsi és lyoni szövőgyárakat is ellátják. Az így sodort és megfont selyem szövésével különösen Skóciában (Paisley stb.) és Londonban (Spitalfields), de Manchesterben és másutt is foglalkoznak.

Az angol ipar 1760-ban megkezdődött óriási fellendülése azonban nem korlátozódik a ruházati anyagok gyártására. A megadott lökés átterjedt az ipari tevékenység minden ágára, s számos olyan találmány, amely semmi összefüggésben sem volt az eddig felsoroltakkal, kétszeresen fontos lett azért, mert időben egybeesett az általános fellendüléssel. És miután a mechanikai erő mérhetetlen jelentősége az iparban gyakorlatilag bebizonyosodott, mindent megmozgattak, hogy ezt az erőt minden irányban felhasználják, s az egyes feltalálók és gyárosok előnyére kiaknázzák; azonkívül a gépek, a fűtő- és nyersanyagok iránti kereslet közvetlenül is megkettőzött tevékenységet követelt számos munkástól és iparágtól. Anglia bőséges szénlelőhelyei a gőzgép megjelenésével tettek szert igazán jelentőségre; csak most kezdődött el a gépgyártás, amely új érdeklődést keltett a gépek nyersanyagát szolgáltató vasércbányák iránt; a növekedő gyapjúfogyasztással együtt fellendült az angol juhtenyésztés, és a fokozódó gyapjú-, len- és selyembehozatallal kiterjedt az angol kereskedelmi tengerészet. Mindenekelőtt a vastermelés fokozódott. Anglia vasércben gazdag hegyeit korábban kevéssé aknázták ki; a vasércet mindig faszénnel olvasztották, amely a föld jobb megművelése és az erdőirtások következtében egyre drágább és ritkább lett; a vasolvasztásnál először a XVIII. században kezdtek kokszot alkalmazni, és 1780-ban új módszert fedeztek fel, amely lehetővé tette, hogy a koksszal olvasztott vasból, amelyet addig csak öntöttvasnak használhattak, kovácsolt vasat is gyártsanak. Ez a módszer, melyet az angolok „puddling”-nak [„kavarás“-nak] neveznek, s abban áll, hogy a vasból kivonják az olvasztás közben hozzávegyük szenet, egészen új területet nyitott az angol vastermelés számára. A korábbinál ötvenezer nagyobb kohókat építettek, forró levegő befújtatásával egyszerűsítették a vasolvasztást, és ennek következtében olyan olcsó lett a vas, hogy igen sok dolgot, amelyet korábban fából vagy kőből készítettek, most vasból gyártottak. 1788-ban Thomas Paine, az ismert demokrata, Yorkshire-ban megépítette az első vashidat, és példáját számos helyen követték, úgyhogy most majdnem mindenütt öntöttvasból készítik a hidakat, főleg a vasúti hidakat; Londonban még a Temze fölött ívelő Southwark-hidat is vasból készítették; általánosan elterjedtek a vas oszlopok, gépalvázak stb., s a gázvilágítás és a vasutak bevezetése óta új elhelyezési lehetőségek nyíltak az angol vastermelés számára. Fokozatosan géppel kezdtek gyártani szögeket és csavarokat is; a sheffieldi Huntsman 1760-ban feltalálta az acélöntés módszerét, amely sok munkát feleslegessé tett és lehetőséget teremtett egészen új, olcsó áruk előállítására; az angol fémáru-gyártás csak most vált jelentőssé, mert jobb minőségű nyersanyag, tökéletesebb szerszámok, új gépi berendezések álltak rendelkezésére és fokozódott a munkamegosztás. Birmingham lakossága 73 000-ről (1801) 200 000 főre (1844), Sheffieldé 46 000-ről (1801) 110 000-re (1844) emelkedett, és csak az utóbbi város szénfogyasztása 1836-ban 515 000 tonra rúgott. 1805-ben 4300 ton vasárut és 4600 ton nyersvasat, 1834-ben 16 200 ton vasárut és 107 000 ton nyersvasat exportáltak, az egész vastermelés pedig, amely 1740-ben még csak 17 000 ton volt, 1834-ig csaknem 700 000 tonra emelkedett. Csupán a nyersvas-olvasztás évenként több mint 3 millió ton szenet fogyaszt, és hogy milyen óriási jelentőségre tettek szert a szénbányák az utóbbi hatvan év alatt, az minden képzeletet felülmúl. Most már az összes angol és skót szénlelőhelyeket kiaknázzák. Csupán Northumberland és Durham bányáiból évenként több mint 5 millió tont szállítanak el hajón, és csupán ezekben a bányákban 40—50 000 munkást foglalkoztatnak. A „Durham Chronicle”⁵ szerint ebben a két grófságban

volt üzemben. Emellett az összes bányákat most sokkal energikusabban aknázzák ki, mint azelőtt. Ugyancsak fokozott tevékenységet fejtettek ki az ón-, réz- és ólombányákban is. Az üveggyártás fejlődése mellett új iparág keletkezett: a fazekasipar, amelyet 1763 táján Josiah Wedgwood emelt jelentős színvonalra. Tudományos alapra fektette a cserépedénygyártást, ízlésesebb árukat vezetett be, és megalapította Észak-Staffordshire fazekasiparát (potteries); ez a nyolc angol négyzetmértföldnyi kerület korábban terméketlen pusztaság volt, most gyárak és lakóházak épültek ott, és több mint 60 000 embernek ad kenyeret.

A fejlődésnek ez az általános forgataga mindent magával ragadott. A földművelésben szintén fordulat állt be. Nemcsak a föld került más tulajdonosok és más művelők kezére — mint fentebb láttuk —, hanem még más változások is történtek. A nagybérlők tőkét fektettek be talajjavítási munkákra, ledöntötték a szükségtelen kerítéseket, vízmentesítették, trágyázták a földet, jobb munkaeszközöket használtak, és rendszeres váltógazdaságot (cropping by rotation) vezettek be. Nekik is segítségükre volt a tudomány haladása; Sir H. Davy sikeresen alkalmazta a földművelésben a kémiát, és a mechanika fejlődése szintén rengeteg előnyt nyújtott. Emellett a népesség szaporodása következtében annyira növekedett a mezőgazdasági termelvények iránti kereslet, hogy 1760-tól 1834-ig 6 840 540 acre puszta földet vettek művelés alá, és ennek ellenére a gabonát exportáló Anglia gabonát importáló országgá lett.

Ugyanilyen tevékenységet fejtettek ki a közlekedési utak építése terén. 1818 és 1829 között Angliában és Walesben 1000 angol mérföld országutat építettek a törvény által előírt 60 láb szélességben, és majdnem minden régi utat MacAdam rendszere szerint újjáépítettek. Skóciában a közmunkahivatal 1803 óta közel 900 mérföld utat és több mint 1000 hidat épített, s ezzel a felföldi lakosságot egy csapásra közel hozták a civilizációhoz. A felföldiek eddig többnyire orvvadászok és csempészek voltak; most szorgalmas földművelők és kézművesek lettek, és bár a gael nyelv megőrzése végett gael iskolákat alapítottak, a gael-kelta nyelv és szokások az angol civilizáció terjedése következtében gyorsan eltűnnek. Ugyanezt látjuk Írországban is. Cork, Limerick és Kerry grófságok között eddig járhatatlan pusztaság terült el, amely megközelíthetetlensége miatt mindenféle bűnözők menedékhelye és a dél-írországi kelta-ír nemzetiség fő támasza volt; most országutak szelik át, és a civilizáció behatolt erre a vad vidékre is. Az egész brit birodalmat, de különösen Angliát, amelynek hatvan év előtt épp olyan rossz útjai voltak, mint az akkori Németországnak és Franciaországnak, most nagyszerű országutak hálózzák be, és — mint Angliában majdnem mindent — ezeket is a magánipar alkotta, mert az állam keveset vagy éppenséggel semmit sem tett az útépítés érdekében.

1755 előtt Angliában alig voltak csatornák. 1755-ben Lancashire-ben Sankey Brook és St. Helens között csatornát építettek; 1759-ben James Brindley megépítette az első jelentősebb csatornát: a Bridgewater herceg-csatornát, amely Manchestertől és a környékbeli szénbányáktól a Mersey folyó torkolatáig visz és Barton mellett egy csatorna-átvezetőben az Irwell folyón áthalad. Ezzel megkezdődött az angol csatornaépítés, amelynek első jelentős képviselője Brindley volt. Most mindenfelé csatornákat építettek és folyókat tettek hajózhatóvá. Csupán Angliában 2200 mérföld csatornát építettek és 1800 mérföld hosszúságban tettek hajózhatóvá folyókat; Skóciában megépítették a Kaledóniai-csatornát, amely átszeli az országot; Írországban szintén építettek csatornákat. Akárcsak a vasutakat és az országutakat, ezeket az építményeket is majdnem kivétel nélkül magánemberek és magántársaságok hozták létre.

Vasutakat csak az utóbbi időben kezdtek építeni. A Liverpool—Manchester vonal volt az első nagyobb vasút (1830-ban helyezték forgalomba); azóta az összes nagyvárosokat vasút köti össze egymással. Vasút köti össze Londont Southamptonnal, Brightonnal, Doverral, Colchesterrel, Cambridge-zsel, Exeterrel (Bristolon át) és Birminghammel; Birminghamet Gloucesterrel, Liverpoollal, Lancasterrel (Newtonon és Wiganen át, valamint Manchesteren és Boltonon át) és Leedsszel (Manchesteren és Halifaxen át, valamint Leicesteren, Derbyn és Sheffielden át); Leedset Hull-lal és Newcastle-lal (Yorkon át). Ehhez jön még számos kisebb vasút, azonkívül az építés alatt álló és tervezett vonalak, amelyek hamarosan lehetővé fogják tenni, hogy Edinburgh-ből egy nap alatt Londonba utazzanak.

A gőz nemcsak a szárazföldi közlekedést forradalmasította, hanem a víziközlekedés képét is megváltoztatta. Az első gőzhajó 1807-ben jelent meg az észak-amerikai Hudson folyón; a brit birodalomban 1811-ben indult el az első gőzhajó a Clyde-on. Azóta több mint hatszáz gőzhajót építettek Angliában, és 1836-ban több mint ötszáz volt üzemben a brit kikötőkben. —

Ez az angol ipar utolsó hatvan esztendejének rövid története, s ehhez foghatót nemigen találunk az emberiség krónikáiban. Hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt Anglia a kis városaival, jelentéktelen és egyszerű iparával, gyér, de aránylag nagyszámú földművelő lakosságával olyan volt, mint bármely más ország; s most olyan ország, hogy nincsen párja, két és fél millió lakosú fővárossal, óriási gyárvárosokkal, olyan iparral, amely ellátja az egész világot, és csaknem mindent a legbonyolultabb gépekkel termel, sűrű, szorgalmas és művelt lakossággal, amelynek kétharmad részét az ipar [és kereskedelem] foglalkoztatja, amely egészen más osztályokból áll, amelynek mások a szokásai és mások a szükségletei, s egészen más nemzetet alkot, mint hajdanában. Az ipari forradalomnak ugyanaz a jelentősége Angliában, mint a politikai forradalomnak Franciaországban, és a filozófiai forradalomnak Németországban. 1760 Angliája és 1844 Angliája között legalább olyan nagy a különbség, mint az ancien régime [a régi rend] Franciaországa és a júliusi forradalom Franciaországa között. De az ipar forradalmi átalakulásának legfontosabb terméke az angol proletariátus.

Fentebb láttuk, hogy a proletariátus létrejötte a gépek bevezetésével függ össze. A gyorsan terjeszkedő iparnak munkáskezekre volt szüksége; a munkabér emelkedett, és ennek következtében a mezőgazdasági kerületekből a munkások csapatostul vándoroltak a városokba. A népesség rohamosan gyarapodott, és ez a gyarapodás majdnem kizárólag a proletárok osztályát növelte. Ehhez járult még az is, hogy Írországban csak a XVIII. század elején állt helyre a rend; itt is gyorsan szaporodott a népesség, melyet az angolok a korábbi zavargások alatt a megtizedelésnél is barbárabban megritkítottak, s különösen mióta megkezdődött az ipari fellendülés, az írek nagy számban költöztek át Angliába. így keletkeztek a brit birodalom nagy ipari és kereskedelmi városai, amelyekben a lakosságnak legalább háromnegyede a munkásosztályhoz tartozik, a kispolgárság pedig csak szatócsokból és igen-igen kevés kézművesből áll. Mert amint az új ipar csak úgy fejlődhetett ki, hogy a szerszámokat gépekkel pótolta, a műhelyeket gyárakká és ezáltal a dolgozó középosztályt dolgozó proletariátussá, az addigi nagykereskedőket pedig gyárosokká változtatta; amint tehát már itt is kiszorult a kis középosztály és a lakosság csak két ellentétes részre: munkásokra és tőkésekre bomlott, ugyanúgy a szűkebb értelemben vett ipar területén kívül, a kézművességben, sőt még a kereskedelemben sem történt más. A korábbi mesterek és legények helyébe nagytőkések és munkások léptek, munkások, akiknek semmi kilátásuk nem volt arra, hogy osztályukból kiemelkedjenek; a kézművességet gyárszerűen űzték, szigorú munkamegosztást vezettek be, és a kismestereket, akik nem tudtak konkurrálni a nagy vállalatokkal, letaszították a proletárok osztályába. Ugyanakkor az addigi kézműves üzem megszűnése, a kispolgárság megsemmisülése következtében a munkásnak sem volt többé semmi lehetősége arra, hogy burzsoává váljék. Addig a munkás mindig remélhette, hogy valahol műhelyt nyit mint önálló mester, sőt később talán segédeket is fogad; most azonban, amikor a mestereket is kiszorították a gyárosok, amikor az önálló üzemhez nagy tőkékre volt szükség, a proletariátus a lakosságnak már igazi, állandó osztálya lett, míg korábban gyakran csak átmeneti helyzetet jelentett, átmenetet a burzsoáziába. Aki most munkásnak született, nem számíthatott másra, mint hogy örök életében proletár marad. A proletariátus tehát most került először abba a helyzetbe, hogy önálló mozgalmat indítson.

Így jött létre a munkásoknak az az óriási tömege, amely most az egész brit birodalmat elárasztja, és amelynek szociális helyzete napról napra mindinkább magára vonja a civilizált világ figyelmét.

A munkásosztály helyzete, vagyis az angol nép óriási többségének helyzete, az a kérdés, hogy mi legyen ezekkel a nincstelen milliókkal, akik ma azt eszik meg, amit tegnap kerestek, akik találékonyságukkal és munkájukkal megteremtették Anglia nagyságát, akik napról napra mindinkább hatalmuk tudatára ébrednek és napról napra egyre határozottabban követelik osztályrészüket a társadalom előnyeiből — ez a kérdés a Reform Bill⁶ óta az egész nemzetet érintő kérdés lett. Minden fontosabb parlamenti vita erre vezethető vissza; és ha az angol középosztály ezt máig sem akarja még bevallani, ha ki akar térni e nagy kérdés elől és külön érdekeit igyekszik igazi nemzeti érdekeknek feltüntetni, ez semmit sem segít rajta. Minden parlamenti ülésszakkal egyre nagyobb teret hódít a munkásosztály, a középosztályok érdekei elhalványulnak, és bár a középosztály a legfőbb erő, sőt az egyetlen erő a parlamentben, az 1844. évi legutóbbi ülésszakban állandóan a munkások helyzetéről folyt a vita (a szegénytörvény, a gyári törvény, az urak és a szolgák viszonyát szabályozó törvény),⁷ és Thomas Duncombe, a munkásosztály alsóházi képviselője volt az ülésszak hőse, míg a liberális középosztály, mely a gabonatörvények eltörlését követelte, és a radikális középosztály, amely az adók megtagadását indítványozta, szánalmas szerepet játszott. Sőt még az Írországról folyó vitákban is voltaképpen csak az írországi proletariátus helyzetéről és megsegítésének módjáról volt szó. De már itt is az ideje, hogy az angol középosztály engedményeket tegyen a munkásoknak — akik nem kérnek, hanem fenyegetően követelnek —, mert, úgylehet, nemsokára már késő lesz.

De az angol középosztály és különösen a gyárosok, akiknek gazdagsága közvetlenül a munkások ínségéből fakad, mit sem akarnak tudni erről az ínségről. Ez az osztály, amely magát a leghatalmasabb, a nemzetet képviselő osztálynak tartja, szégyelli feltárni a világ előtt Anglia sebeit; nem akarja beismerni, hogy a munkások nyomorban élnek, mert neki, a vagyonos, ipari osztálynak kellene erkölcsileg felelnie ezért a nyomorért. Ez az oka annak, hogy a művelt angolok — és csak ezeket, azaz a középosztályt ismerik a kontinensen — arcára gúny ül, ha valaki a munkások helyzetéről kezd beszélni; ez az oka annak, hogy az egész középosztálynak halvány fogalma sincs arról, ami a munkásokat közelről érinti; ez az oka annak, hogy az angol középosztály a parlamentben és a parlamenten kívül mindig bakot lő, amikor a proletariátus életviszonyairól esik szó; ez az oka annak, hogy az angol középosztály derűs gondtalansággal jár azon a talajon, amely alá van ásva a lába alatt és bármikor beszakadhat, — és hogy ez a talaj rövidesen beomlik, az éppoly biztos, mint bármely matematikai vagy mechanikai törvény; ez az oka annak a csodálatos ténynek, hogy az angoloknak még egyetlenegy könyvük sincs, amely teljes képet nyújtana munkásaik helyzetéről, jóllehet most már ki tudja mióta vizsgálgatják ide-oda ezt a helyzetet és foltozgatnak rajta. De ez az oka annak is, hogy az egész munkásosztály, Glasgow-tól Londonig, kimondhatatlanul gyűlöli a gazdagokat, akik rendszeresen kizsákmányolják és aztán részvétlenül sorsára hagyják, s ennek a gyűlöletnek nem sok idő múlva — ez az idő szinte kiszámítható — forradalomban kell kitörnie, amelyhez képest az első francia forradalom és 1794 gyermekjáték volt.

¹ V. ö. Biblia, 1 Timóteus 2:2
² Forrásmunkák Porter: „Progress of the Nation”, London, I. köt. 1836, II. köt. 1838, III. köt. 1843, (hivatalos adatok felhasználásával); és más, jobbára szintén hivatalos források,⁴ — (1892) Az ipari forradalom történetének ez a vázlata egyes részletkérdésekben pontatlan, de 1843/44-ben nem állt rendelkezésre jobb forrásanyag. — Engels jegyzete.
³ MacCulloch: „A Statistical Account of the British Empire”.
⁴ Engels forrásai Porter idézett könyvén (I. köt. 197—201., 208., 218-219., 229., 241—244., 247—249., 255—256., 265—272. old.) kívül Baines: „History of the Cotton Manufacture of Great Britain” (346. old.), A. Alison: „The Principles of Population” (II. köt, 87. old.) és Ure: „The Cotton Manufacture of Great Britain” (II. köt. 342—344. old.), — A fejezet előző fejtegetéseihez: Gaskell: „The Manufacturing Population of England” (15—37., 40—45. old.); Ure: „Cotton Manufacture” (I. köt. 192., 262. old.); Baines: „Cotton Manufacture” (199. old.); Porter: „Progress of the Nation” (I. köt. 20. old.); a további fejtegetésekhez: Porter: „Progress of the Nation” (I. köt. 148—149., 293—388. old., II. köt. 9-12., 23-24., 44- 45. old.).
⁵ „Durham Chronicle” angol hetilap, 1823-ban alapították, a 40-es években polgári-liberális irányzatú. — Az adatok az 1844. jún. 28-i számban jelentek meg.
⁶ A Reform Billt 1832-ben fogadta el a parlament. A törvény megszüntette a kis lélekszámú szavazókerületeket (azelőtt voltak vidéki kerületek, amelyekben 12 lakos választott egy-egy képviselőt, míg például Londonnak 1821-ben, amikor lakosainak száma már 1 379 000-re növekedett, csak négy képviselője volt), és megadta a választójogot azoknak, akik évente legalább 10 font st. föld- vagy házadót fizettek. A reform a liberális burzsoázia kompromisszuma volt a földbirtokos és fináncarisztokráciával, amelynek politikai monopóliumát a törvény megtörte, kiküszöbölve az angol választójogból a legdurvább feudális maradványokat és bejuttatva az ipari burzsoázia képviselőit a parlamentbe. A proletariátus és a kispolgárság, amely a reformért folytatott harc fő ereje volt, nem kapott szavazati jogot.
⁷ Az angol szegénytörvényhozás lényegében az Erzsébet alatt hozott 1601-es törvényen alapult. Az „új szegénytörvényt” („New Poor Law” — Poor Law Amendment Act) 1834-ben fogadták el; a szegényügyet dologházakkal és kényszermunkával akarja rendezni. 1844-ben újabb módosító törvényjavaslat került a parlament elé, amely szerint a nem helyi illetőségűek, árvák, törvénytelen gyermekek is segélyezendők; lényeges változtatásokat a törvényjavaslat nem hozott, az így létesült menhelyek nem voltak jobbak a dologházaknál.
Az 1819. évi gyári törvény megtiltotta a 9 éven aluli gyermekek foglalkoztatását a pamutfonodákban és szövödékben, megtiltotta a 9 és 16 év közötti gyermekek és fiatal személyek éjszakai munkáját és napi munkaidejüket meg nem szakítható 12 nappali órára korlátozta (a gyárosok ugyanis a szünetek önkényes és ellenőrizhetetlen megszabásával a munkanapot gyakran 14 órára és még többre növelték). Az 1825-ös gyári törvény az étkezési szünetek maximális tartamát 1½ órában szabta meg, a munkanapot pedig szünetekkel együtt legfeljebb 13½ órában. E törvények nem intézkedtek gyárfelügyelői ellenőrzésről, s így a gyárosok kijátszották őket. Az 1833-as gyári törvény a felnőttek munkáját is korlátozta a textiliparban 15 órára, és bevezette a gyárfelügyeletet; kijátszására a tőkések különböző bonyolult műszakváltási rendszereket vezettek be.
Bill for Enlarging the Powers of Justices in Determining Complaints between Masters. Servants and Artificers (Törvényjavaslat a bírák hatáskörének kiszélesítésére a munkáltatók, cselédek és kézművesek közti panaszok eldöntésében) 1844; „Hansard’s Parliamentary Debates”, III. sorozat LXXIII., LXIV. köt.

Következő rész: Az ipari proletariátus

Tartalomjegyzék