A proletariátus különböző csoportjait abban a sorrendben fogjuk vizsgálni, amely a proletariátus kialakulásának előbb vázolt történetéből önmagától adódik. Az első proletárok az iparban jelentkeztek, és közvetlenül az ipar hozta létre őket; tehát először az ipari munkásokra fordítjuk figyelmünket, azokra, akik nyersanyagok feldolgozásával foglalkoznak. Az ipar anyagának, a nyers- és tüzelőanyagoknak a termelése csak az ipari átalakulás következtében vált jelentőssé és hozhatott létre egy új proletariátust: a szénbányákban és ércbányákban dolgozó munkásságot. Kihatott az ipar harmadsorban a mezőgazdaságra és negyedsorban Írországra — s ennek megfelelően kell megállapítani a proletariátus idetartozó csoportjainak sorrendjét is. Látni fogjuk, hogy, talán az írek kivételével, a különböző munkások műveltségi foka egyenes arányban van azzal, hogy milyen szoros a kapcsolatuk az iparral, hogy tehát az ipari munkások a legjobban, a bányászok már kevésbé, a mezőgazdasági munkások pedig még alig ismerik fel érdekeiket. Sőt az ipari proletárok között is megtaláljuk ezt a sorrendet, és látni fogjuk, hogy a gyári munkások, az ipari forradalom elsőszülöttei, kezdettől fogva mindmáig a munkásmozgalom magvát alkották, a többiek pedig abban a mértékben csatlakoztak a mozgalomhoz, amelyben az ipari átalakulás kiterjedt a mesterségükre; tehát Anglia példájából, abból, hogy a munkásmozgalom együtt haladt az ipari mozgalommal, meg fogjuk érteni az ipar történelmi jelentőségét.
Mivel azonban a mozgalom jelenleg csaknem az egész ipari proletariátust magával ragadta, és az egyes csoportok helyzete éppen azért, mert valamennyien ipari munkáscsoportok, sok közös vonást mutat, előbb ezeket a közös vonásokat fogjuk vizsgálni, hogy később annál tüzetesebben vizsgálhassuk minden egyes csoport sajátosságait.
Fentebb már említettük, hogy az ipar kevesek kezében centralizálja a tulajdont. Nagy tőkéket követel, amelyekkel óriási vállalatokat alapít, és ilymódon tönkreteszi a kis, kézműves burzsoáziát, — s amelyekkel szolgálatába állítja a természet erőit, hogy az egymagában álló kézművest kiszorítsa a piacról. A munkamegosztás, a vízi- és különösen a gőzerő felhasználása, a gépi berendezés alkalmazása — ez az a három nagy emelő, amelyekkel az ipar a XVIII. század közepe óta azon dolgozik, hogy a világot kiemelje sarkából. A kisipar létrehozta a középosztályt, a nagyipar létrehozta a munkásosztályt és trónra ültette a középosztály kevés kiválasztottját, de csak azért, hogy később annál biztosabban ledönthessék onnan. Egyelőre azonban vitathatatlan és könnyen megmagyarázható tény, hogy az ipar szétrombolta a „régi jó idők” népes kis-középosztályát, s ez egyrészt gazdag tőkésekre másrészt szegény munkásokra hullott szét.1
De az ipar centralizáló tendenciája nem állt meg itt. A népesség éppúgy centralizálódik, mint a tőke; ez egészen természetes, mert az iparban az embert, a munkást csak bizonyos tőkerésznek tekintik, amelynek a gyáros azért, amiért használatra átengedi magát, munkabér néven kamatot fizet. A nagy ipari vállalatnak sok munkásra van szüksége, akik egy épületben együtt dolgoznak; ezeknek a közelben kell lakniuk, és már egy középszerű gyár esetén is egész falut alkotnak. E munkásoknak szükségleteik vannak, és hogy ezeket kielégíthessék, más emberekre van szükségük; kézművesek, szabók, cipészek, pékek, kőművesek, asztalosok költöznek oda. A falu lakossága, különösen az ifjabb nemzedék, hozzászokik a gyári munkához, megtanulja azt, és ha az első gyár, mint magától értetődik, nem tudja foglalkoztatni valamennyiöket, csökken a bér, aminek az a következménye, hogy új gyárosok települnek oda. Így a faluból kisváros, a kisvárosból nagyváros lesz. Minél nagyobb a város, annál nagyobbak az odatelepülés előnyei. Vasútai, csatornái, országútjai vannak, egyre nagyobb lesz a választék tapasztalt munkásokban; kéznél vannak az építészek és a gépgyárosok, akik konkurrálnak egymással, s ezért ott olcsóbban lehet új vállalatokat alapítani, mint távoli vidékeken, ahová előbb oda kell szállítani épületfát, gépeket, építőmunkásokat és gyári munkásokat; a nagyvárosnak piaca, tőzsdéje van, ahol csak úgy tolonganak a vevők; közvetlen összeköttetés van a nyersanyagot szolgáltató és a készárut felvevő piacokkal. Ez az oka annak, hogy a nagy gyárvárosok bámulatosan gyorsan növekednek. — Igaz, a falunak ezzel szemben megvan az az előnye, hogy ott rendszerint olcsóbb a bér; a falu és a gyárváros tehát állandóan konkurrál egymással, és ha ma a város van előnyben, holnap a falun csökken a bér annyira, hogy ott előnyösebb vállalatokat alapítani. Emellett azonban teljesen érvényben marad az ipar centralizáló tendenciája, és minden új vállalat, amelyet falun létesítenek, magában hordja egy gyárváros csíráit. Ha az iparnak ez az őrült irama még egy évszázadig tarthatna, Anglia minden ipari kerülete egy-egy nagy gyárvárossá alakulna át, és Manchester és Liverpool valahol Warrington vagy Newton közelében találkoznék. A népesség ugyanilyen centralizálása folyik a kereskedelemben is, és ez az oka annak, hogy egynéhány nagy kikötő, mint Liverpool, Bristol, Hull és London, szinte teljesen monopolizálja a brit birodalom tengeri kereskedelmét.
Mivel az ipar és a kereskedelem ezekben a nagyvárosokban fejlődik ki a legtökéletesebben, a proletariátusra visszaható következményei is itt ütköznek ki a legélesebben és legnyíltabban. Itt éri el tetőpontját a tulajdon centralizálása; itt semmisülnek meg a legradikálisabban a régi jó idők szokásai és viszonyai; itt már odáig jutottak, hogy az „Old merry England” [„Régi boldog Anglia"] kifejezés már semmit sem mond senkinek, mert az „Old England”-et még hírből, a nagyszülők meséiből sem ismerik. Ez az oka annak is, hogy itt csak egy gazdag és egy szegény osztály van, mert a kispolgárság napról napra mindinkább eltűnik. Ez az osztály, amely korábban a legszilárdabb osztály volt, most a legingatagabb lett; már csak egy letűnt kor roncsaiból és néhány olyan emberből áll, akik vagyont szeretnének szerezni; cégéres iparlovagokból és spekulánsokból, akiknek egy százaléka meggazdagszik, kilencvenkilenc százaléka pedig csődbe jut, és ennek a kilencvenkilenc százaléknak több mint a fele éppen a csődbe jutásból él.
De e városok lakosságának óriási többségét a proletárok alkotják, és most azt fogjuk vizsgálni, hogyan élnek ezek a proletárok, milyen befolyással van rájuk a nagyváros.
1 V. ö. A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata című munkámmal, a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben. Ez az értekezésem a „szabad konkurenciából” indul ki; az ipar
azonban csak a szabad konkurencia gyakorlata, a szabad konkurencia pedig csak az ipar
elve. — Engels jegyzete.