Különös dolog egy olyan város, mint London, ahol órák hosszat kóborolhatunk anélkül, hogy a végének akár csak a kezdetét látnánk, hogy akár a legkisebb jel is a vidék közelségére engedne következtetni. Ez az óriási centralizáció, két és fél millió embernek ez az összezsúfolódása egy ponton, megszázszorozta ennek a két és fél milliónak az erejét; ez tette Londont a világ kereskedelmi fővárosává, ez teremtette meg az óriási dokkokat és ez gyűjtötte ide a hajók ezreit, amelyek állandóan ellepik a Temzét. Nem ismerek lenyűgözőbb látványt, mint a Temze, amikor a tengerről a London-híd felé hajózunk. A házrengeteg, a hajógyárak mindkét oldalon, különösen Woolwichtól felfelé, a hajók megszámlálhatatlan sokasága mindkét part hosszában, amely egyre szorosabban összezárkózik és végül csak egy keskeny utat hagy szabadon a folyó közepén, ahol száz gőzhajó siklik el egymás mellett — mindez oly nagyszerű, oly elragadó, hogy az ember nem tud elszakadni e fenséges látványtól, és elámul Anglia nagyságán, mielőtt még angol földre lépett volna.¹

Csak később tűnik ki, mennyi áldozatba került mindez. Ha az ember néhány napig rótta a főutcákat, üggyel-bajjal átvágta magát az óriási embertömegen, a kocsik és hintók végtelen során, s meglátogatta a világváros „sötét negyedeit”, csak akkor veszi észre, hogy ezeknek a londoniaknak legjobb emberi tulajdonságaikat kellett feláldozniuk, hogy létrehozzák a civilizációnak azokat a csodáit, amelyektől hemzseg városuk, hogy száz meg száz erőt, amely bennük szunnyadt, tétlenségre kárhoztattak, elnyomtak, hogy néhány, kevésszámú erő jobban fejlődhessék és mások erejével egyesülve meghatványozódhassék. Már az utca nyüzsgése is visszataszító, van benne valami, ami fellázítja az emberi természetet. Ez a legkülönbözőbb osztályokhoz és rendekhez tartozó száz- és százezernyi ember, akik itt egymás mellett elrohannak — vajon nem emberek-e mindannyian, akiknek azonos tulajdonságaik és képességeik vannak, akiknek egyaránt az az érdekük, hogy boldogok legyenek? És vajon, végül is, nem ugyanazokkal az eszközökkel és nem ugyanazon az úton kell-e boldogságra törekedniük? És mégis úgy rohannak el egymás mellett, mintha nem volnának közös céljaik, mintha semmi közük sem volna egymáshoz, mintha csak az az egyetlen hallgatólagos megállapodás volna köztük, hogy mindenki jobbra tartson a járdán, nehogy az egymással szembejövő emberáradat feltartóztassa egymást; de egyiknek sem jut eszébe, hogy embertársait csak egy pillantásra is méltassa. A brutális közöny és az a tény, hogy minden egyes ember lelketlenül csak személyes érdekeivel törődve magába zárkózik, annál visszataszítóbban ötlik szembe és annál sértőbb, minél több ilyen ember verődött össze egy kis területen; és bár tudjuk, hogy az egyes embernek ez az elszigeteltsége, ez a korlátolt önzés mindenütt alapelve a mai társadalomnak, mégsem lép fel sehol oly szemérmetlen leplezetlenséggel, oly öntudatosan, mint éppen itt, a nagyváros forgatagában. Az emberiség felbomlása monászokra, amelyek mindegyikének külön életelvei és külön céljai vannak, az atomoknak ez a világa itt a legteljesebb, végső kifejlettségében látható.

Ebből adódik az is, hogy itt nyíltan megüzenték a szociális háborút, mindenki háborúját mindenki ellen. Akárcsak Stirner barátunk,² az emberek csak használható alanyoknak tekintik egymást; mindenki kizsákmányolja a másikat, aminek az a vége, hogy az erősebb leteperi a gyengébbet, és hogy az erősek, vagyis a tőkések, akik kevesen vannak, mindent magukhoz ragadnak, a gyengéknek, a szegényeknek pedig, akik sokan vannak, puszta életüknél alig marad egyebük.

És ami Londonra áll, az áll Manchesterre, Birminghamre és Leedsre is, az áll minden nagyvárosra. Mindenütt barbár közöny, önző lelketlenség az egyik oldalon, és leírhatatlan nyomor a másikon, mindenütt szociális háború, minden egyesnek a háza ostromállapotban, mindenütt egymást fosztogatják a törvény védelme alatt, és mindez olyan szemérmetlenül, olyan nyíltan történik, hogy visszarettenünk társadalmi viszonyaink következményeitől, amint itt leplezetlenül feltárulnak, és csak azon csodálkozunk, hogy még áll ez az őrült tákolmány.

Mivel ebben a szociális háborúban a tőke, a létfenntartási eszközök és termelési eszközök közvetlen vagy közvetett birtoka az a fegyver, amellyel harcolnak, nyilvánvaló, hogy ennek az állapotnak minden hátránya a szegényeket sújtja. Senki sem törődik velük; beletaszítva a kavargó örvénybe, át kell vergődniük, ahogyan tudnak. Ha szerencséjük van és munkát kapnak, vagyis ha a burzsoázia abban a kegyben részesíti őket, hogy meggazdagszik rajtuk, olyan bért kapnak, amely alig elegendő ahhoz, hogy életben maradjanak; ha pedig nem kapnak munkát, lophatnak, ha nem félnek a rendőrségtől, vagy éhen halhatnak, de a rendőrség akkor is gondoskodik róla, hogy észrevétlenül pusztuljanak el, nehogy megbotránkoztassák a burzsoáziát. Amíg Angliában tartózkodtam, legalább húsz-harminc ember halt éhen vérlázító körülmények között, és ritkán akadt olyan halottkém-esküdtszék, amelynek bátorsága lett volna, hogy ezt kereken megmondja. Bármilyen világosak, bármilyen félreérthetetlenek voltak is a tanúvallomások, a burzsoázia és a soraiból választott esküdtszék mindig talált kibúvót, hogy ne legyen kénytelen leírni azt a szörnyű megállapítást: éhen halt. A burzsoáziának ezekben az esetekben nem szabad igazat mondania, hisz saját maga fölött mondana ítéletet. De sokan haltak éhen közvetve is — sokkal többen, mint közvetlenül —, mert az állandó rossz táplálkozás halálos betegségeket okozott, s ilymódon ragadta el áldozatait; annyira legyengítette őket, hogy bizonyos körülmények, amelyeket különben szerencsésen elviseltek volna, szükségszerűen súlyos betegségeket és halált okoztak. Az angol munkások szociális gyilkosságnak nevezik ezt, és az egész társadalmat ennek a bűntettnek állandó elkövetésével vádolják. Hát nincs igazuk?

Igaz, hogy mindig csak egyesek halnak éhen, de mi biztosítja a munkást, hogy holnap nem rajta a sor? Ki biztosít neki munkaalkalmat? Ki biztosítja őt arról, hogy ha holnap kenyéradó gazdája bármilyen okból vagy ok nélkül elbocsátja, családjával együtt eltengődik addig, amíg másik gazdát nem talál, aki „kenyeret ad” neki? Ki kezeskedik a munkásnak, hogy aki dolgozni akar, munkát is kap, hogy a becsületesség, a szorgalom, a takarékosság és a többi erény, melyet a bölcs burzsoázia ajánl neki, valóban a boldogság útját egyengeti neki? Senki. A munkás tudja, hogy ma van valamije, és hogy nem tőle függ, lesz-e holnap is még valamije; tudja, hogy a legkisebb fuvallat, a munkaadó szeszélye, minden rossz kereskedelmi konjunktúra visszataszíthatja őt a vad örvénybe, amelyből ideiglenesen kimenekült és amelyben oly nehéz, gyakran lehetetlen a felszínen maradni. Tudja, hogy ha ma még megél is, nagyon bizonytalan, vajon holnap lesz-e betevő falatja.

De vizsgáljuk meg tüzetesebben azt a helyzetet, melybe a szociális háború a nincstelen osztályt taszítja. Lássuk, hogy tulajdonképpen milyen lakást, ruházatot és táplálékot ad a társadalom a munkásnak munkájáért, milyen életet biztosít azoknak, akik a legtöbbel járulnak hozzá a társadalom életéhez. Nézzük meg először a lakásokat.

Minden nagyvárosban van egy vagy több „sötét negyed”, amelyben a munkásosztály összezsúfolódik. Gyakran előfordul persze az is, hogy a szegények eldugott sikátorokban közvetlenül a gazdagok palotái mellett húzódnak meg; általában azonban külön városrészbe utalják őket, hogy ott, száműzve a szerencsésebb osztályok szeme elől, boldoguljanak egymás között, ahogy tudnak. Ezek a sötét negyedek meglehetősen egyformák Anglia minden városában: a legrosszabb házak a város legrosszabb helyén, többnyire egyemeletes vagy földszintes téglaépületek hosszú sorokban, lehetőleg lakott pincehelyiségekkel, és majdnem mindenütt szabálytalanul építve. Ezeket a három-négy szobából és egy konyhából álló házacskákat cottage-oknak nevezik; általában, London egyes részeinek kivételével, ilyenek a munkásosztály lakásai egész Angliában. Az utcák rendszerint kövezetlenek, hepehupásak, piszkosak, tele növényi és állati hulladékkal, lefolyócsatornák és csurgók nélkül, poshadt, bűzlő pocsolyákkal. Az egész városnegyedet rosszul, összevissza építették, ezért nehéz a szellőztetés, és mivel itt igen sokan laknak kis területen, könnyen elképzelhetjük, milyen a levegő ezekben a munkáskerületekben. Szép időben emellett az utcákon még szárítanak is — kötelet feszítenek ki a házak között, és teleaggatják mosott ruhával.

Nézzünk meg néhány ilyen sötét negyedet. Kezdjük Londonnal,³ és Londonban a hírhedt „varjúfészekkel” (rookery), St. Gilesszal, amelyet most végre néhány széles utcával szeltek át, s így el akarnak tüntetni. Ez a St. Giles a legnépesebb városrész kellős közepén fekszik; ragyogó, széles utcák veszik körül, amelyekben London előkelő világa éli életét — egészen az Oxford Street és a Regent Street, a Trafalgar Square és a Strand közelében. Magas, két-három emeletes házak rendetlen tömege, szűk, kanyargós, piszkos utcákkal, amelyek legalább oly forgalmasak, mint a város főútvonalai, azzal a különbséggel, hogy St. Gilesban csak munkásembereket látni. Az utcákon van a piac; az alig élvezhető főzelékkel és gyümölccsel megrakott kosarak még inkább eltorlaszolják az utat, és fertelmes bűzt árasztanak, éppúgy mint a húsüzletek. A házak, amelyeknek minden tenyérnyi területén, a pincétől a padlásig, laknak, kívül-belül egyformán piszkosak, nem embernek valók. Ez azonban még mind semmi az utcák közti szűk udvarokban és sikátorokban található lakásokhoz képest, amelyek a házak közötti fedett folyosókon át közelíthetők meg, s amelyek minden képzeletet felülmúló szennyet és rozzantságot tárnak az ember elé — alig látni ép ablaküveget, a falak omladoznak, az ajtófélfák és az ablakrámák elkorhadtak, összetörtek, az ajtókat régi deszkákból eszkábálták össze, vagy egyáltalán nincsenek ajtók, hiszen ebben a tolvajnegyedben nincs is szükség ajtóra, mert nincs mit ellopni. Mindenütt szemét és hamukupacok, az ajtók elé kiöntött szennylé bűzlő tócsákban gyűlik össze. Itt laknak a szegények legszegényebbjei, a legrosszabbul fizetett munkások, egymás hegyén-hátán, tolvajokkal, zsebmetszőkkel és a prostitúció áldozataival vegyesen — legtöbbjük ír vagy írek leszármazottja, és akik még nem merültek el a környező erkölcsi züllés örvényében, napról napra mélyebbre süllyednek, napról napra kevesebb az erejük, hogy ellenálljanak a nyomor, a szenny és a rossz környezet demoralizáló hatásának. —

De St. Giles nem az egyetlen „sötét negyede” Londonnak. Az utcák végeláthatatlan labirintusában száz és száz, ezer és ezer eldugott utca és sikátor van, amelyek házait messze elkerülik azok, akik még költhetnek valamit emberi lakásra — és gyakran a gazdagok ragyogó házainak közvetlen közelében ott találhatók a minden képzeletet felülmúló szegénységnek e szurdékai. Így például nemrégen, egy halottszemle alkalmával, egy városnegyedet, amely a Portman Square, egy nagyon rendes tér közvetlen közelében fekszik, úgy jellemeztek, mint „a piszok és a szegénység által demoralizált írek tömegének” lakóhelyét. Olyan utcákban, mint a Long Acre stb., amelyek bár nem előkelő, de nagyon rendes utcák, rengeteg pincelakás van, amelyekből beteges gyermekek és csontvázhoz hasonló, rongyokba burkolt asszonyok másznak elő. A Drury Lane, London második színháza közvetlen közelében van az egész város néhány legsötétebb utcája: a Charles, a King és a Parker Street, amelyek házait a pincétől a padlásig szintén csupa szegény család lakja. A westminsteri St. John és St. Margaret egyházközségben 1840-ben, a Statisztikai Társaság folyóirata szerint,⁴ 5366 munkáscsalád lakott 5294 „lakásban” — ha ugyan lakásnak nevezhetők azok —, férfiak, nők és gyermekek, korra és nemre való tekintet nélkül egy rakáson, összesen 16 176 fő, és a családok háromnegyedének csak egy-egy szobája volt. Az arisztokratikus St. George egyházközségben (Hanover Square) ugyanazon forrás szerint 1465 munkáscsalád, összesen mintegy 6000 személy lakott ugyanilyen viszonyok között; a családoknak több mint kétharmada itt is egyszobás lakásokban volt összezsúfolva. És e szegény szerencsétleneket, akiknél még a tolvajok sem találnak semmit, törvényes úton kiszipolyozzák a vagyonos osztályok! A Drury Lane melletti undorító lakásokért, amelyekről éppen az imént volt szó, a következő béreket fizetik: két pincelakásért 3 sh.-et (1 tallért), egy földszinti szobáért 4 sh.-et, egy elsóemeleti szobáért 4½ sh.-et, egy második emeleti szobáért 4 sh.-et, a padlásszobákért 3 sh.-et hetenként, úgyhogy csak a Charles Street kiéhezett lakói évi 2000 font st.-gél (14 000 tallérral) adóznak a háztulajdonosoknak, a fentebb említett 5366 westminsteri család pedig összesen 40 000 font st. (270 000 tallér) évi bért fizet.

A legnagyobb munkáskerület azonban a Towertól keletre, Whitechapelben és Bethnal Greenben fekszik; itt lakik a londoni munkásság zöme. Hallgassuk csak, mit mond G. Alston úr, a Bethnal Green-i St. Philip’s lelkésze egyházközségének viszonyairól:

„Az egyházközségben 1400 ház van, s ezekben 2795 család, körülbelül 12 000 személy lakik. A terület, amelyen ez a nagyszámú népesség él, kisebb mint 400 X 400 yard (1200 láb); ilyen zsúfoltságban egyáltalán nem szokatlan, ha egy tíz-tizenkét láb hosszú és ugyanolyan széles szoba férjet, feleséget, négy-öt gyermeket, sőt olykor még nagyszülőket is befogad, s ebben az egyetlenegy szobában dolgoznak, étkeznek és alusznak valamennyien. Azt hiszem, mielőtt a londoni püspök ráirányította a társadalom figyelmét erre a rendkívül szegény egyházközségre, a város nyugati részén épp olyan keveset tudtak róla, mint Ausztrália vagy Óceánia vad népeiről. És ha egyszer saját szemünkkel láttuk, hogyan szenvednek ezek a szerencsétlenek, ha megfigyeltük őket szűkös étkezésük közben, és láttuk, hogyan roskadnak össze a betegségtől és munkanélküliségtől, olyan rettenetes elesettség és nyomor képe tárul fel előttünk, hogy ennek a nemzetnek, a mi nemzetünknek, szégyenkeznie kell, hogy ilyesmi lehetséges. Lelkész voltam Huddersfield mellett három évig, amikor legrosszabb volt a gyárak helyzete, de sohasem tapasztaltam olyan reménytelen nyomort, mint azóta Bethnal Greenben. Az egész kerületben tíz családapa közül aligha van egy, akinek munkaruháján kívül még más ruházata is volna, és az is egészen rossz és rongyos; sok családnak ezeken a rongyokon kívül nincs más éji takarója, és csak szalmával vagy gyaluforgáccsal tömött zsák az ágya.”

Már a fenti leírásból is láthatjuk, hogy mi van ezekben a lakásokban. De hogy teljesebb legyen a kép, kövessük az angol hatóságokat néhány proletárlakásba, ahová néha eljutnak.

A 45 éves Ann Galway elhalálozása után, abból az alkalomból, hogy Carter úr, Surrey halottkémje 1843 november 16-án halottszemlét tartott, a lapok így írták le az elhunyt lakását:

Az elhunyt férjével és 19 éves fiával Londonban, Bermondsey Street, White Lion Court 3. szám alatt egy kis szobában lakott, amelyben nem volt sem ágy, sem ágynemű, sem pedig más bútor. Holtan feküdt fia mellett egy halom tollon, amely csaknem meztelen testére volt szórva, mert nem volt sem takarójuk, sem lepedőjük. A toll erősen hozzátapadt a testéhez, úgyhogy az orvos nem tudta megvizsgálni, míg meg nem tisztították a tetemet. Egészen lesoványodott, élősdiektől szétmart test tárult elé. A szoba padlójának egy része fel volt szakítva, és a család ezt a lyukat használta árnyékszéknek. —

1844. január 15-én, hétfőn, két fiút hoztak London Worship Street-i rendőrbírósága elé, mert éhségükben egy üzletből egy féligfőtt marhalábat loptak s nyomban elfogyasztottak. A rendőrbíró tovább nyomozott, és a rendőröktől hamarosan a következő felvilágosítást kapta: A fiúk anyja egy kiszolgált katonának, későbbi rendőrnek az özvegye, aki férje halála után 9 gyermekével nagyon rossz viszonyok között élt. Spitalfieldsben, Quaker Court, Pool’s Place 2. szám alatt a legnagyobb nyomorban lakott. Mikor a rendőr belépett hozzá, a szó szoros értelmében egymás mellett szorongva találta az anyát és hat gyermekét egy kis kamrában, amelyben két öreg, ülés nélküli fonott széken, egy törött lábú kis asztalon, egy törött csészén és egy kis tálon kívül más holmi nem volt. A tűzhelyben nyoma sem volt a tűznek, és a sarokban egy halom régi rongy hevert, amennyi egy asszony kötőjében elfér — ez volt az egész család ágya. Szegényes ruhájuk volt a takarójuk. A szegény asszony elbeszélte a rendőrnek, hogy az előző évben kénytelen volt eladni az ágyát, hogy ennivalót szerezzen; a lepedőket a zöldségesnek adta zálogba némi élelmiszerért; általában mindent el kellett adnia, hogy kenyeret vehessen. — A rendőrbíró jelentékenyebb segélyt adott az asszonynak a szegénykasszából.

1844 februárjában Theresa Bishop 60 éves özvegyet 26 éves beteg lányával együtt a Marlborough Street-i rendőrbíró jóakaratú figyelmébe ajánlották. Az özvegy Grosvenor Square, Brown Street 5. szám alatt egy kis kamrában lakott, amely nem volt nagyobb egy szekrénynél, és amelyben egyetlen darab bútor sem volt. Egy sarokban hevert némi rongy, azon hált az özvegy leányával; egy láda volt az asztaluk és egyszersmind székük is. Az anya takarítással keresett valamit: a háziúr elbeszélése szerint így éltek 1843 májusa óta, lassanként eladtak vagy elzálogosítottak mindent, amijük még volt, de így sem tudtak soha bért fizetni. — A rendőrbíró egy fontot utalt ki nekik a szegénykasszából. —

Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy minden londoni munkás olyan nyomorban él, mint az előbb említett három család; jól tudom, hogy ott, ahol a társadalom egyet teljesen eltipor, tíz valamivel jobban él. Állítom azonban, hogy szorgalmas és derék családok ezrei, sokkal becsületesebbek, sokkal tiszteletreméltóbbak, mint London összes gazdagai, ilyen emberhez nem méltó helyzetben vannak, és hogy minden proletárt, kivétel nélkül mindegyiket, önhibáján kívül és minden igyekezete ellenére hasonló sors érhet. —

De mindamellett azok, akiknek legalább valamilyen fedél van a fejük felett, még boldogok az egészen hajléktalanokhoz képest. Londonban minden reggel ötvenezer ember kel fel, aki nem tudja, hogy a következő éjjel hol hajtja le fejét. Ezek közül a legszerencsésebbek, akiknek estére egy-két pennyjük marad, elmennek valamelyik úgynevezett éjjeli menedékhelyre (lodging-house), amelyeknek se szeri, se száma minden nagyvárosban, és ahol pénzért szállást kapnak. De milyen szállást! A ház tömve van ágyakkal, egy szobában négy, öt, hat ágy áll, amennyi belefér. Minden ágyba négy, öt, hat embert dugnak, ahányan csak beleférnek — betegeket és egészségeseket, öregeket és fiatalokat, férfiakat és nőket, részegeket és józanokat, ahogy éppen jön, egymás hegyén-hátán. Itt aztán napirenden van a veszekedés, a verekedés, a késelés — és ha az ágytársak megférnek egymással, ez még rosszabb, lopásokat beszélnek meg vagy olyan dolgokat művelnek, amelyek bestialitására emberibbé vált nyelvünkben nincs kifejezés. Hát azok, akiknek még éjjeli menedékhelyre sincs pénzük? Azok ott hálnak, ahol éppen hely akad, átjárókban, boltívek alatt, valamelyik zugban, ahol a rendőrség vagy a tulajdonosok zavartalanul hagyják őket aludni; egyeseknek sikerül szállást kapni menhelyeken, amelyeket magán-jótékonykodók létesítettek — mások a parkok padjain hálnak, közvetlenül Viktória királynő ablakai alatt. Hallgassuk csak, mit ír a „Times”⁵ 1843 októberében:

„Tegnapi rendőri tudósításunkból kitűnik, hogy éjjelenként átlag 50 ember hál a parkokban, aki csak a fák alatt és a gátakba vájt üregekben lel védelmet az időjárás ellen. Legtöbbje katonáktól elcsábított fiatal leány, akit a fővárosba hoztak és itt kitaszítottak a nagyvilágba, ki egy idegen város nyomorába, az elhagyatottságba, a fiatalkori féktelen, könnyelmű bűnözés fertőjébe.

Ez csakugyan borzasztó. Szegény embereknek mindenütt kell lenni. A nélkülözés utat tör mindenhová, és egész szörnyűségével odatelepszik a nagy és fényűző városok szívébe. Egy népes főváros ezernyi szűk utcájában és sikátorában — attól tartunk — mindig elkerülhetetlen a sok szenvedés és sok minden, ami sérti a szemet, sok minden, ami sohasem kerül napfényre.

De hogy a gazdagság, a jámborság és a pompa körébe, hogy a St. James-i királyi rezidencia közelébe, közvetlenül a ragyogó Bayswater palota mellé, ahol a régi és az új arisztokratanegyed találkozik, olyan kerületbe, ahol az óvatos és kifinomult modern városépítő-művészet egyetlen kunyhót sem hagyott a szegénység számára, olyan kerületbe, amely látszólag csak a gazdagság élvezeteinek a helye, — hogy ide is beköltözhet a nyomor és az éhség és a betegség és a bűnözés minden borzalmával, amely felemészti a testet és a lelket — ez szinte hihetetlen!

Ez valóban szörnyű állapot. A legmagasabb élvezetek, melyeket a testi egészség, a szellemi tevékenység, az ártatlan érzéki örömök csak nyújthatnak, a leírhatatlan nyomor közvetlen közelében! A gazdagság kacaja hallik a ragyogó szalonokból — gondtalanul kacagnak, mert nem ismerik a nélkülözés kínszenvedéseit! Az öröm öntudatlanul, de kegyetlenül kigúnyolja a lent nyögő fájdalmat! Az ellentétek mind harcban állnak, minden ellentmondásban van egymással, kivéve a bűnt, amely kísértésbe visz, és a bűnt, amely enged a kísértésnek. — — — De gondoljon mindenki arra, hogy a föld leggazdagabb városának legragyogóbb kerületében minden éjjel, minden télen fiatal nők találhatók, akik fiatalon megöregedtek a bűnben és a szenvedésben, a társadalom kitaszítottjai, akik éhezve, szennyben és betegségben elevenen rothadnak meg. Gondoljon mindenki erre, és tanulja meg, hogy most nem bölcselkedni, hanem cselekedni kell. Isten a tanúja, tág tere van manapság a cselekvésnek!”

Fentebb a hajléktalanok menhelyeiről beszéltem. Hogy mennyire túl vannak tömve ezek a menhelyek, ezt két példa világosan mutatja. Az Upper Ogle Street-i új menhely, amely éjjelenként 300 embernek adhat szállást, megnyitása napjától, 1844 január 27-től március 17-ig 2740 személyt vett fel egy vagy több éjszakára; és bár kedvezőbb évszak köszöntött be, a szállást kérők száma mind ezen a menhelyen, mind a Whitecross Street-i és a wappingi menhelyen erősen megnövekedett, s minden éjjel számos hajléktalant hely hiányában vissza kellett utasítani. — Másutt, a Playhouse Yard-i központi menhelyen, 1844 első három hónapjában éjjelenként átlagban 460 főnek adtak szállást; összesen 6681 személyt vettek fel, és 96 141 adag kenyeret osztottak szét. Az intéző bizottság mégis kénytelen volt megállapítani, hogy ez a menhely is csak akkor tudta valamelyest kielégíteni a rászorulók tömegét, amikor a keleti menhelyen is megkezdődött a felvétel.

Most hagyjuk el Londont, és látogassunk el sorjában az Egyesült Királyság többi nagyvárosába. Kezdjük Dublinnal. Dublin bejárata a tenger felől éppoly elragadó, mint amilyen impozáns Londoné. A Dublini öböl a brit szigetek legszebb öble, — az írek a Nápolyi öbölhöz szokták hasonlítani. A városnak szintén sok szép látványossága van, és arisztokrata negyedei szebbek és ízlésesebbek, mint bármely más brit városéi. De Dublin szegényebb kerületei a legutálatosabbak és legvisszataszítóbbak az egész világon. Igaz, van ebben némi része az ír nép jellemének is, amely olykor csak a piszokban érzi jól magát; mivel azonban Anglia és Skócia minden nagyvárosában írek ezrei is élnek és a szegény lakosság lassanként szükségképpen ugyanolyan piszokba merül mindenütt, a dublini nyomor sem specifikus valami, nem csupán az ír városra jellemző, hanem egyformán megvan a világ minden nagyvárosában. — Dublin szegénynegyedei nagyon kiterjedtek, és a szenny, a házak lakhatatlansága, az utcák elhanyagolt állapota minden képzeletet felülmúl. Hogy milyen összezsúfolva élnek itt a szegények, arról fogalmat alkothatunk, ha halljuk, hogy 1817-ben a dologház felügyelőinek jelentése szerint⁶ a Barral Streeten 52 ház 390 szobájában 1318 ember, a Church Streeten és környékén pedig 71 ház 393 szobájában 1997 ember lakott, hogy „ebben és a szomszédos kerületben számos bűziő (foul) sikátor és udvar van, némely pince csak az ajtón keresztül kap napfényt, és több pincelakásban a lakók csupasz földön hálnak, bár az említett házakban lakók többségének legalább ágya van. De például a Nicholson's Court 28 szánalmas szobácskájábán 151 ember lakik a legnagyobb nyomorban, úgyhogy az egész udvarban csak két ágyat és két ágytakarót találtunk.” Dublinban oly nagy a szegénység, hogy egyetlen jótékonysági intézmény: a Mendicity Association [Társaság a koldulás leküzdésére] 2500 embert, vagyis az egész lakosság egy százalékát veszi fel, nappal táplálja, s este ismét elbocsátja.

Ugyanezt beszéli el dr. Alison Edinburgh-ről is. Ismét egy város, amely- nek gyönyörű fekvése — modern Athénnak szokták nevezni — és újvárosbeli csillogó arisztokratanegyede éles ellentétben áll az óváros szegényeinek bűzlő nyomorával. Alison állítása szerint ez a nagy városrész épp olyan piszkos és undorító, mint Dublin legszörnyűbb kerületei, és a Mendicity Associationnek Edinburgh-ben is éppen annyi szűkölködőt kellene segítenie, mint az írek fővárosában; sőt Alison szerint a szegények helyzete Skóciában, különösen Edinburgh-ben és Glasgow-ban, még rosszabb, mint a brit birodalom bármely más vidékén, és nem az írek, hanem a skótok nyomorognak leginkább. Dr. Lee, az edinburgh-i öreg templom lelkésze, 1836-ban azt mondta a Commission of Religious Instruction [Vallásos nevelés bizottsága] előtt:

„Soha életemben nem láttam olyan nyomort, mint egyházközségemben. Az embereknek nincs bútoruk, nincs semmijük; gyakran két házaspár lakik egy szobában. Egyetlen nap alatt hét olyan házban jártam, ahol nem volt ágy, néhányban még szalma sem; 80 éves emberek a padlón háltak, s majdnem valamennyi nappali ruhájában aludt. Egy pincehelyiségben két falusi skót családot találtam: nem sokkal a városba érkezésük után meghalt két gyermekük, a harmadik pedig már haldoklott, amikor meglátogattam a családot: mindegyik családnak volt a sarokban egy-egy halom piszkos szalmája, és a pincében, amely olyan sötét volt, hogy még fényes nappal sem lehetett megismerni az embert, ráadásul még egy szamárnak is helyet szorítottak. — Még ha kőből volna az ember szíve, akkor is összeszorulna olyan nyomor láttán, aminő Skóciában uralkodik.” —

Hasonló tényeket közöl dr. Hennen az „Edinburgh Medical and Surgical Journal”-ban. — Egy parlamenti jelentésből⁷ kitűnik, milyen tisztátlanság uralkodik az edinburgh-i szegények házaiban, — ami ilyen viszonyok között nem is meglepő. Az ágyvégekén tyúkok tanyáznak, kutyák, sőt lovak hálnak egy szobában az emberekkel, aminek az a természetes következménye, hogy iszonyú szenny és bűz van ezekben a lakásokban, s mindenféle élősdi megszámlálhatatlan sokasága hemzseg bennük. — Edinburgh építési módja igen kedvez ezeknek a förtelmes állapotoknak. Az óváros egy domb két lejtőjén épült, a domb hátán húzódik a város főutcája (High Street). Ebből két oldalt számos keskeny, görbe sikátor lejt lefelé, amelyeket sok kanyarulatukról kanyargóknak [wynds] neveznek, s ezek alkotják a proletár városrészt. A skót városok házai általában magasak, négy- és ötemeletesek, mint a párizsiak, és Angliával ellentétben, ahol lehetőleg mindenkinek van külön háza, számos család lakik bennük; így még több ember van összezsúfolva kis területen.

„Ezek az utcák” — írja egy angol folyóirat a városi munkások egészségi viszonyairól szóló cikkében⁸ — „gyakran olyan szűkek, hogy az egyik ház ablakából át lehet lépni a szemben levő ház ablakába, és a házak oly magasak, annyi emelet tornyosul egymás fölé, hogy a világosság alig hatol be az udvarba vagy a házak közötti sikátorba. Ebben a városrészben nincsenek csatornák, a házakban nincsenek lefolyók, sem ámyékszékek; ezért a legalább 50 000 ember után felgyülemlő szemetet, hulladékot és ürüléket minden éjjel kidobják az árkokba, úgyhogy — bár seprik az utcákat — rengeteg száradt ganaj halmozódik fel és bűzös pára keletkezik. Mindez undorító, orrfacsaró, és a lakók egészségét is a legnagyobb mértékben veszélyezteti. Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy ezekben a helyiségekben egyáltalán nem fordítanak figyelmet az egészségügyi követelményekre, sem az erkölcsökre, sőt még a legelemibb illendőségre sem? Ellenkezőleg, akik közelebbről ismerik a lakók viszonyait, tanúsíthatják, hogy mennyire elterjedt itt a betegség, a nyomor és a demoralizáció. Ezeken a vidékeken hihetetlenül alacsony és nyomorúságos fokra süllyedt a társadalom. — — A szegényebb osztály lakásai általában nagyon piszkosak, szemmel látható, hogy sohasem tisztítják azokat. A lakások többnyire egy szobából állnak. A szobák, bár szellőzésük igen gyatra, a törött, rosszul záró ablakok miatt hidegek, olykor nyirkosak és részben a föld alatt vannak, mindig rosszul bútorozottak, egyáltalán nem lakályosak; gyakran az egész család ágya egyetlen szalmakupac, amelyen férfiak és nők, fiatalok és öregek hajmeresztő összevisszaságban, egÿmàs hegyén-hátán fekszenek. Víz csak a nyilvános kutakban van, és mivel nagy fáradságba kerül a vízhordás, természetesen ez a körülmény is kedvez a piszoknak.” —

Más nagy kikötővárosokban sem jobbak a viszonyok. Liverpool, ez a fényűző, gazdag kereskedőváros ugyanilyen barbár módon bánik munkásaival. A lakosságnak jó egyötöde, vagyis több mint 45 000 ember szűk, sötét, nyirkos és rosszul szellőztetett pincékben lakik. A városban 7862 ilyen pincelakás van. Ehhez jön még 2270 udvar (court), vagyis kicsiny térségek, amelyeknek mind a négy oldala be van építve, és csak egy keskeny, többnyire boltozott bejáratuk van, úgyhogy egyáltalán nem szellőznek, s többnyire igen piszkosak, és amelyekben majdnem kizárólag proletárok laknak. Az ilyen udvarokról még szó lesz, amikor majd rátérünk Manchesterre. Bristolban egy alkalommal 2800 munkáscsaládot látogattak meg, s 46 százalékuknak csak egy szobája volt.

Ugyanezt tapasztaljuk a gyárvárosokban is. Nottinghamben összesen 11 000 ház van, s ezek közül 7—8000 a hátsó tűzfallal egymáshoz épült, tehát kereszthuzatja nincsen; ráadásul több háznak rendszerint csak egy közös árnyékszéke van. Nemrégen egy vizsgálat alkalmával sekély lefolyóárkok fölé épített házsorokat találtak, s az árkokat csak a szobapadlók deszkája fedte. Leicesterben, Derbyban és Sheffieldben sem más a helyzet.⁹ Birminghamről a következőket írja az „Artisan” fentebb idézett cikke:

„A régi városrészekben sok szennyes és elhanyagolt sötét negyed van, tele poshadt pocsolyákkal és hulladékrakásokkal. Birminghamben igen sok az udvar, több mint kétezer a számuk, s ezekben lakik a munkásosztály legnagyobb része. Az udvarok többnyire szűkek, sárosak, rosszul szellőznek, rosszak a lefolyóik, nyolc-húsz ház van egy-egy udvarban, s a házak rendszerint csak egy oldalról szellőztethetők, mert közös a hát- só tűzfaluk, az udvar végében pedig majdnem mindenütt szemétgödör vagy valami ahhoz hasonló látható, amelynek szennye leírhatatlan. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az újabb udvarokat ésszerűbben építették, és jobban rendben tartják; a cottage-ok még a régi udvarokban sem olyan zsúfoltak, mint Manchesterben és Liverpoolban, s ez a magyarázata annak, hogy járványok idején Birminghamben sokkal kevesebb volt a haláleset, mint például a néhány mérföldre fekvő Wolverhamptonban, Dudleyban és Bilstonban. Pincelakások sincsenek Birminghamben, bár néhány pincehelyiséget rendeltetésétől eltérően műhelynek használnak. Kissé sok (több mint 400) az éjjeli menedékhely a proletárok számára, főleg a város központjában levő udvarokban; ezek csaknem kivétel nélkül undorítóan piszkos és áporodott szagú odúk, koldusok, csavargók” (trampers — e szó pontosabb jelentéséről később), „tolvajok és prostituáltak menedékhelyei, ahol illendőséggel vagy kényelemmel mit sem törődve esznek, isznak, dohányoznak és hálnak, csak ilyen lezüllött emberek számára elviselhető atmoszférában.” —

Glasgow sok tekintetben hasonlít Edinburgh-höz — itt is ugyanolyan kanyargók vannak, ugyanolyan magasak a házak. Erről a városról azt írja az „Artisan”:

„A város lakosságának (mintegy 300 000 fő) 78 százaléka munkás. Ezek olyan városrészekben laknak, amelyek még St. Giles és Whitechapel lebujait, Dublin külvárosait, Edinburgh kanyargóit is felülmúlják nyomorúságban és koszban. Rengeteg ilyen hely van a város szívében — Trongate-től délre, a Sópiactól nyugatra, Caltonban, a főutcától oldalt stb. —, szűk utcák vagy kanyargók végtelen labirintusai, amelyekbe csaknem minden lépésnyire régi, rosszul szellőző, magas, vízzel el nem látott, omladozó házakkal szegélyezett udvarok vagy zsákutcák torkollanak. Ezekben a házakban a szó szoros értelmében hemzsegnek a lakók: három vagy négy család — talán húsz személy is — lakik minden emeleten, olykor pedig az egyes emeleteket hálóhelyeknek adják bérbe, úgyhogy egyetlen szobában tizenöt-húsz embert raknak egymás hegyére-hátára — hiszen elszállásolásnak ez igazán nem nevezhető. Ezek a kerületek nyújtanak menedéket a lakosság legszegényebb, legromlottabb és legértéktelenebb elemeinek, s innen indulnak ki azok a borzalmas járványok, amelyek egész Glasgow-t pusztítják.” —

Hallgassuk csak meg, hogyan írja le ezeket a városrészeket J. C. Symons, a kéziszövők helyzetének megvizsgálására kiküldött kormánybiztos:¹⁰

„Láttam már a nyomor legrosszabb fajtáit is országunkban és a kontinensen egyaránt, de amíg meg nem látogattam Glasgow kanyargóit, nem hittem, hogy egy civilizált országban ennyi bűnözés, nyomor és betegség lehetséges. A legsilányabb éjjeli menedékhelyeken tízen, tizenketten, sőt olykor húszán is hálnak a padlón, a legkülönbözőbb korú férfiak és nők, félig és teljesen meztelenül egymás hegyén-hátán. Ezek a lakóhelyek rendszerint (generally) olyan piszkosak, nyirkosak és rozzantak, hogy az ember még a lovát sem szeretné bennük tartani.”

Máshelyütt ezt írja:

„Glasgow kanyargóiban állandóan változik a lakosság; száma tizenöt- és harmincezer fő között mozog. A negyed csupa szűk utcából és négyszögalakú udvarból áll, amelyek közepén mindig ott a szemétdomb. Bármilyen hajmeresztő is e helyek külső állapota, mégis meglepett a házak belsejében mutatkozó piszok és nyomor. Egyes hálóhelyeken, amelyeket mi” (Miller kapitány rendőrségi főfelügyelő és Symons) „éjjel meglátogattunk, annyi emberi lény feküdt a padlón, hogy azt teljesen eltakarták; gyakran tizenöten-húszan voltak egy szobában, egyesek ruhában, mások meztelenül, férfiak és nők egymás mellett. Ágyuk rothadt szalma volt rongydarabokkal vegyesen. Bútort alig vagy egyáltalán nem láttunk ezeken a helyeken, csak a kályhában pattogó tűz tette ezeket a lyukakat némileg lakáshoz hasonlóvá. Az itt lakók fő kereseti forrása a tolvajlás és a prostitúció. Úgy látszik még senki sem szánta rá magát arra, hogy kiseperje ezt az Augiász istállóját, ezt a poklot, a bűnözésnek, a piszoknak és a járványnak ezt a fészkét az ország második városának központjában. Más városok legsötétebb kerületeinek tüzetes vizsgálata folyamán sohasem láttam olyan erkölcsi és fizikai fertőt, a népességnek olyan viszonylagos zsúfoltságát, amely megközelítette volna az itt tapasztaltakat. — A helyi hatóság [Court of Guild] e negyed legtöbb házát düledezőnek és lakhatatlannak nyilvánította — de éppen itt laknak a legtöbben, mert a törvény szerint ezekben a házakban nem szabad lakbért követelni”. —

A brit szigetek központjának nagy ipari kerülete, Nyugat-Yorkshire és Dél-Lancashire sűrűn lakott sávja számos gyárvárosával semmiben sem marad el a többi nagyváros mögött. A yorkshire-i West Ridingnak gyapjúkerülete gyönyörű hely, szép zöld dombos vidék, amelynek magaslatai nyugat felé egyre meredekebbek, míg a Blackstone Edge — az ír- és a Német-tenger vízválasztója — szirtes gerincén elérik legmagasabb pontjukat. Az Aire folyó völgye — itt van Leeds — és a Calder folyó völgye — ezen halad keresztül a Manchester—Leeds vasút — Anglia legvonzóbb vidékei közé tartozik. A völgyekben mindenütt gyárak, falvak és városok láthatók; a szürke terméskő házak, Lancashire kormos téglaépületeivel ellentétben, oly kedvesek és tiszták, hogy örül az ember szíve. De ha bemegyünk a városokba, nagyon kevés vigasztalót látunk.

Leeds — mint az „Artisan” írja (uo.), és amint magam is meggyőződtem róla — „egy lankáson terül el, amely az Aire völgyébe lejt. Ez a folyó körülbelül másfél mérföld¹² hosszúságban kígyózik át Leedsen, és tavaszi olvadáskor vagy nagyobb zivatarok után erősen kiárad. A magasabban fekvő, nyugati városrészek — ahhoz mérten, hogy nagyvárosról van szó — elég tiszták, de a folyó és a folyóba ömlő patakok (beck) mentén elterülő alsóbb negyedek szennyesek, szűkek, és már egymagukban is elegendők ahhoz, hogy a lakosok, különösen a kis gyermekek életét megrövidítsék; a Kirkgate, Marsh Lane, Cross Street és Richmond Road körül fekvő munkáskerületek undorítók, utcáik nagyrészt kövezetlenek, lefolyók nélkül, rendetlenül épültek. Ezekben a munkáskerületekben sok az udvar és zsákutca, a tisztaság fenntartásának legelemibb eszközei is hiányzanak. Mindent összevetve, éppen elegendő oka van annak, hogy a legszennyesebb nyomor e szerencsétlen tanyáin oly rendkívül magas a halandóság. — Ha az Aire kiárad” (hozzá kell tennünk, hogy ez is, mint minden más folyó, amely az ipart szolgálja, a város egyik végén tiszta és átlátszó, a másik végén pedig sűrűn, feketén, mindenféle szennytől bűzösen folyik el), „a lakóházakat és a pincéket gyakran annyira elönti a víz, hogy ki kell szivattyúzni az utcára; ilyenkor a csatornákból, már ahol csatornák vannak, kiárad a víz a pincékbe,¹³ miazmás, erős kénhidrogéngáz tartalmú kipárolgást idéz elő, és undorító, az egészségre rendkívül ártalmas üledéket hagy hátra. Az 1839. évi tavaszi árvíz idején annyira ártalmasak voltak a csatorna-eldugulások kihatásai, hogy az anyakönyvi hivatal jelentése szerint ebben a városrészben egy negyedév alatt két születésre három haláleset jutott, holott más városrészekben ugyanabban az évnegyedben három születés jutott két halálesetre.”

„Más sűrűn lakott kerületekben nincsenek lefolyók, vagy ha vannak, olyan rosszak, hogy semmit sem használnak. Egyes házsorokban a pincék majdnem mindig nedvesek; más kerületekben számos utcát bokáig érő, tapadó sár borít. A lakosok hasztalanul fáradoztak, hogy időről időre hamuszórással kijavítsák az utcákat; mégis trágyalé áll mindenütt, minden gödörben ott poshad a házakból kiöntött szennyvíz, míg a szél és a nap fel nem szárítja” (v. ö. a városi tanács jelentésével, „Statistical Journal”, 2. köt. [1839], 404. old.). —

Leedsben egy átlagos cottage legfeljebb huszonöt négyzetyard területet foglal el, és rendszerint egy pincéből, egy lakószobából és egy hálóhelyiségből áll. Ezek a szűk, éjjel-nappal emberekkel teli lakások szintén veszélyeztetik a lakók erkölcsét és egészségét. És hogy mennyire túlzsúfoltak ezek a lakások, elmondja a munkásosztály egészségi viszonyairól szóló fentebb idézett jelentés [126. old.]:

„Leedsben azt tapasztaltuk, hogy szülők fiaikkal és leányaikkal, kosztosaikkal és kosztosnőikkel egy hálószobában háltak; ennek következményeitől megborzad az emberi érzés.”

Ugyanezt jelentik Bradfordról is, amely Leedstől csak hét mérföldnyire, több völgy találkozásánál, egy kis, szurokfekete, bűzlő folyó mentén terül el. A város, amelyet hétköznap sötét füstfelhő borít, napsütéses vasárnapokon igéző látványt nyújt a környező halmokról. De bent a városban ugyanazt a piszkot és ugyanazt a ridegséget találjuk, mint Leedsben. A régibb városrészek meredek lejtőkön épültek, szűkén és szabálytalanul; az utcákon, a zsákutcákban és az udvarokban sok a piszok és omladék; a házak düledeznek, piszkosak és barátságtalanok; a folyó és a völgyfenék közvetlen közelében olyan házakat találtam, melyeknek félig a hegyoldalba vájt földszintje egészen lakhatatlan volt. A völgyfenék általában az egész város legrosszabbul épített és legpiszkosabb része, ahol magas gyárak közé ékelték a munkáslakásokat. Ennek a városnak, mint minden más gyárvárosnak, újabb részein szabályos sorokban építették a cottage-okat, de ezekben is megvannak mindazok a bajok, amelyek hagyományossá váltak, ha munkásoknak építenek lakást. Erre Manchesterrel kapcsolatban még visszatérünk. — Ugyanez áll West Riding többi városára is, különösen Barnsleyra, Halifaxre és Huddersfieldre. Az utóbbinak, amely gyönyörű fekvésével és modern építési módjával messze kimagaslik Yorkshire és Lancashire gyárvárosai közül, szintén vannak sötét kerületei. Egy bizottság, melyet a polgárok gyűlése a város állapotainak megvizsgálására választott, 1844. augusztus 5-én a következőket jelentette:¹⁴

„Ismeretes, hogy Huddersfieldben egész utcák, valamint számos mellékutca és udvar kövezetlen, nincsenek csatornái, sem egyéb lefolyói; mindenféle hulladék, szemét és szenny garmadával erjed és rothad körös-körül, és majdnem mindenütt pocsolyák láthatók; ennek következtében az itteni lakások szükségképpen egészségtelenek és piszkosak, úgyhogy ezeken a helyeken betegségek törnek ki és az egész város egészségét veszélyeztetik.

Ha átmegyünk vagy vonattal átutazunk Blackstone Edge-en, arra a klasszikus földre lépünk, amelyen az angol ipar megalkotta mesterművét, és amely kiindulópontja minden munkásmozgalomnak: Dél-Lancashire-be és fővárosába, Manchesterbe. Ez is szép dombos vidék, amely a vízválasztótól nyugatra enyhén lejt az Ír-tenger felé; a Ribble, az Irwell és a Mersey, valamint mellékfolyóik mentén elragadó zöld völgyek terülnek el; ez a vidék, amely még száz évvel ezelőtt nagyobbára csak mocsaras és gyéren lakott terület volt, most városokkal és falvakkal van teleszórva, és Anglia legnépesebb vidéke. Lancashire, és különösen Manchester a brit birodalom iparának bölcsője és centruma; a manchesteri tőzsde a fokmérője az ipari forgalom minden ingadozásának, Manchesterben fejlődött ki a legtökéletesebben a gyáripar modern művészete. Dél-Lancashire pamutiparában éri el tetőpontját a természeti erők felhasználása, a kézi munka kiszorítása a gép (különösen a mechanikai szövőszék és a szelfaktor-mule) által és a munkamegosztás. S ha ezt a három elemet fogadjuk el a modern ipar jellegzetességének, el kell ismernünk, hogy a gyapotfeldolgozó ipar e tekintetben is kezdettől fogva valamennyi többi iparág élén haladt, és ma is az élen halad. Ugyanakkor azonban a modern iparnak a munkásosztályra kiható következményei is szükségképpen itt fejlődtek ki a legteljesebben és legtisztábban, és az ipari proletariátusnak is itt kellett megjelennie legtökéletesebb, klasszikus formájában; az a megalázó helyzet, amelybe a munkás a gőzerő és a gépek alkalmazása, valamint a munkamegosztás folytán kerül, és a proletariátus kísérletei, hogy véget vessen emberhez nem méltó helyzetének, ugyancsak szükségképpen itt jelentkeztek a legélesebb és legtudatosabb formában. Éppen azért, mert Manchester a modern ipari város klasszikus típusa, és mert éppoly jól ismerem ezt a várost, mint saját szülővárosomat — jobban, mint legtöbb lakosa —, vele valamivel bővebben foglalkozunk.

A Manchester körüli városok munkáskerületei alig különböznek Manchesteréitől, csak a munkásság aránya talán még nagyobb, mint ott. Ezek ugyanis tisztán ipari városok, s minden kereskedelmi ügyletet Manchesterben és Manchester útján bonyolítanak le; minden tekintetben tőle függnek, ezért itt csak munkások, gyárosok és kis szatócsok laknak, Manchesternek viszont igen jelentős kereskedelmi lakossága van, sok a bizományi üzlete és igen tekintélyes kiskereskedelmi cége. Ez az oka annak, hogy Bolton, Preston, Wigan, Bury, Rochdale, Middleton, Heywood, Oldham, Ashton, Stalybridge, Stockport stb., noha majdnem valamennyi harminc-, ötven-, hetven-, kilencvenezer lakosú város, úgyszólván csupa nagy munkásnegyed, amelyet csak gyárak és üzletekkel szegélyezett főutcák szakítanak meg, s amelybe néhány országút vezet, a gyárosok villaszerű kertes házaival övezve. Maguk a városok rosszul és szabálytalanul épültek, tele vannak piszkos udvarokkal, utcákkal és sikátorokkal, füstösek, és az itt általánosan használt építőanyag, az eredetileg élénkpiros tégla, mely az idők folyamán bekormozódott, különösen barátságtalan külsőt kölcsönöz e városoknak. A pincelakás itt általános jelenség; ahol csak lehetséges, ilyen föld alatti lyukakat építenek, és ezekben él a lakosság igen jelentékeny része.

A legcsúnyább e városok közül Preston és Oldham után Bolton. Bolton tizenegy mérföldre van Manchestertől északnyugati irányban. Mint többszöri látogatásom alkalmával megfigyelhettem, csak egy, méghozzá meglehetősen piszkos főutcája van, a Deansgate, amely egyszersmind piac is, s még a legszebb időben is komor, visszataszító lyuk, jóllehet a gyárakon kívül csak alacsony, földszintes és egyemeletes házai vannak. A régi városrész, mint mindenütt, itt is düledezik és rideg. Valami fekete víz folyik át rajta, amelyről nem lehet tudni, patak-e vagy bűzlő pocsolyák hosszú sora, és még jobban megfertőzi az amúgy sem tiszta levegőt.

Itt van továbbá Stockport, amely ugyan a Mersey folyó cheshire-i oldalán fekszik, de mégis a manchesteri ipari kerülethez tartozik. A Mersey mentén szűk völgyben terül el, úgyhogy az utcák az egyik oldalon meredeken lefelé, a másik oldalon pedig éppoly meredeken felfelé visznek, a Manchester—Birmingham vasút pedig magas viadukton a város és az egész völgy fölött halad át. Stockport az egész kerület egyik legkomorabb és legfüstösebb fészkének a hírében áll, és különösen a viaduktról nézve valóban rendkívül barátságtalan látvány. Még sokkal barátságtalanabbak azonban a proletárok cottage-ai és pincelakásai, amelyek hosszú sorokban húzódnak a város minden részén át, a völgyfenéktől fel egészen a dombtetőig. Nem emlékszem, hogy e kerület bármely más városában viszonylag ilyen sok lakott pincét láttam volna.

Stockporttól néhány mérföldnyire északkeletre van Ashton-under-Lyne, a vidék egyik legújabb gyári települése. Egy domb lejtőjén terül el, amelynek lábát a csatorna és a Tame folyó mossa. Általában újabb rendszer szerint, szabályosabban épült. Párhuzamosan öt vagy hat hosszú utca húzódik a domb hosszában, és derékszögben a völgybe vezető utcák szelik át. Ezzel az építési móddal a gyárakat kiszorították a tulajdonképpeni városból; ezek különben is mind a völgyben épültek, közel a vízhez és a víziúthoz, ott állnak szorosan egymás mellett, és kéményeikből sűrű füstöt eregetnek. Ashton külseje ezért sokkal barátságosabb, mint a legtöbb gyárvárosé; az utcák szélesek és tisztábbak, a cottage-ok újak, élénkpirosak és lakályosaknak látszanak. De a munkáscottage-építés új rendszerének megvannak a hátrányai is; minden utcának van egy eldugott hátsó sikátora, amelyhez szűk oldalátjáró vezet, és amely hihetetlenül piszkos. S Ashtonban is — bár a város bejáratánál levő néhány házon kívül nem láttam egyet sem, amely ötven esztendősnél régibb volna —, Ashtonban is vannak utcák, amelyekben a cottage-ok csúnyák és rossz karban vannak, a házak sarkain a téglák meglazultak, eltolódtak, a falak megrepedeztek, és a belső meszelés hullik; vannak itt is piszkos és füstös utcák, éppúgy, mint a kerület többi városában, csakhogy Ashtonban ez nem szabály, hanem kivétel.

Egy mérfölddel tovább keletre, szintén a Tame folyó partján van Stalybridge. Ha Ashtonból a hegyen át jövünk, fent a csúcson jobbra és balra szép nagy kertek közepén villaszerű pompás házakat látunk — többnyire „Erzsébet-korabeli” stílusban, amely úgy viszonylik a gót stílushoz, mint a protestáns-anglikán vallás az apostoli római katolikus valláshoz. Még vagy száz lépés, s szemünk elé tárul a völgyben Stalybridge — szöges ellentéte a pompás úri lakoknak, de még Ashton szerény cottage-ainak is! Stalybridge szűk, kanyargó völgyszakadékban terül el, amely még szűkebb, mint a stockporti völgy; mindkét lejtőjén rendetlen összevisszaságban cottage-ok, házak és gyárak láthatók. Ammt beérünk a városba, már az első cottage-ok is szűkek, kormosak, elhanyagoltak és düledezők, s amilyenek az első házak, olyan az egész város. Kevés utca halad a keskeny völgyfenék hosszában, a legtöbb összevissza, hegynek fel és hegynek le húzódik, a lejtős fekvés miatt csaknem minden ház földszintje félig a földbe van ásva, és hogy e zűrzavaros építkezés következtében mennyi udvar, hátsó sikátor és félreeső zug keletkezik, azt a hegyekről láthatjuk, ahonnan a város itt-ott szinte madártávlatból tárul elénk. És ha még mindehhez hozzávesszük a leírhatatlan piszkot, megértjük, miért kelt Stalybridge — szép környéke ellenére is — olyan visszataszító benyomást.

De hagyjuk ezeket a kisvárosokat. Mindegyiknek megvan a sajátossága, de a munkások általában éppúgy élnek ott is, mint Manchesterben; ezért csak sajátos építési módjukat vázoltam külön; egyébként a manchesteri munkáslakásokra vonatkozó összes általánosabb megállapítások teljesen érvényesek a környékbeli városokra is. Nézzük most magát Manchestert.

Manchester az Oldhamtől az Irwell és a Medlock völgyei között a Kersall Moor csúcsig (itt van a versenypálya, és ez egyszersmind Manchester mons sacer-je [szent hegye¹⁵]) húzódó domblánc déli lejtőjének lábánál terül el. A tulajdonképpeni Manchester az Irwell balpartján fekszik, az Irwell és két kisebb folyó, az Irk és a Medlock között, amelyek itt ömlenek az Irwellbe. Az Irwell jobbpartján a folyó éles kanyarulatában terül el Salford, tovább nyugatra Pendleton; az Irwelltől északra van Felső- és Alsó-Broughton, az Irktól északra Cheetham Hill; a Medlocktól délre Hulme, tovább keletre Chorlton-on-Medlock, még tovább, Manchestertől jóval keletre Ardwick. Az egész házrengeteget közönségesen Manchesternek nevezik, s lakosainak száma inkább több, mint kevesebb négyszázezernél. Maga a város sajátságosán épült, évekig lakhat benne az ember, járhat-kelhet itt mindennap, de amíg éppen csak üzleteit bonyolítja le vagy sétál, nem akad útjába egyetlen munkásnegyed sem, egyetlen munkás sem. Ennek főleg az az oka, hogy a munkáskerületeket öntudatlanul, hallgatólagos megállapodással, de meg tudatosan, szándékosan is, szigorúan elválasztják a középosztálynak fenntartott városrészektől, ott pedig, ahol ez nyíltan nem lehetséges, a jótékonykodás leple alatt történik. Manchester középpontja meglehetősen kiterjedt kereskedelmi negyed, mintegy fél mérföld hosszú és ugyanolyan széles, s csaknem kizárólag irodákból és áruraktárakból (warehouse) áll. Az egész negyedben alig lakik valaki, éjjel elhagyatott, kihalt, csak az ügyeletes rendőrök járkálnak lámpásaikkal a szűk, sötét utcákon. Ezt a városrészt több, igen forgalmas főutca szeli át, amelyekben a házak földszintjét ragyogó üzletek foglalják el; ezeken az utcákon itt-ott akadnak lakott emeleti helyiségek is, s itt késő estig meglehetősen élénk a forgalom. E kereskedelmi negyed kivételével az egész tulajdonképpeni Manchester, egész Salford és Hulme, Pendleton és Chorlton jelentős része, Ardwick kétharmada, Cheetham Hill és Broughton egyes körzetei — megannyi munkásnegyed, amely másfél mérföld átlagszélességű övként körülveszi a kereskedelmi negyedet. Kint, ezen az övön túl lakik a magasabb és a középburzsoázia — a középburzsoázia szabályos utcákban a munkásnegyedek közelében, főleg Chorltonban és Cheetham Hill mélyebben fekvő részein, a magasabb burzsoázia Chorlton és Ardwick távolabb eső villaszerű kertes házaiban, vagy pedig Cheetham Hill, Broughton és Pendleton szellős magaslatain — szabad, egészséges vidéki levegőn, gyönyörű, kényelmes lakásokban, amelyek közeléből félóránként vagy negyedóránként omnibuszok indulnak a városba. És a legérdekesebb az, hogy ezek a gazdag pénzarisztokraták az összes munkásnegyedeken át a legrövidebb úton eljuthatnak a város közepén levő üzlethelyiségeikbe anélkül, hogy a jobbra és balra található szörnyű piszok és nyomor közelségét észrevennék. A főutcákon ugyanis, melyek a tőzsdétől minden irányban, kivezetnek a városból, kétoldalt csaknem szakadatlan sorban üzletek követik egymást, vagyis itt a közép- és kisburzsoázia dominál, amely már saját érdekében is sokat ad és adhat a külső tisztaságra és rendre. Igaz, ezeken az üzleteken mindig van valami, ami a mögöttük fekvő kerületekre emlékeztet, úgyhogy a kereskedelmi negyedben és a burzsoá kerületek közelében az üzletek elegánsabbak, mint itt, ahol a piszkos munkáscottage-okat fedik el; de azért elég rendesek itt is ahhoz, hogy a jó gyomrú és rossz idegzetű gazdag urak és hölgyek szeme elől elrejtsék a nyomort és a piszkot, amely gazdagságuk és fényűzésük kiegészítő eleme. Így például az öreg templomtól egyenes irányban délre haladó Deansgate elején áruraktárak és gyárak vannak, majd másodrangú üzletek és néhány söröző, tovább délre, ahol az utca elhagyja a kereskedelmi negyedet, kevésbé vonzó üzletek következnek, minél tovább megyünk, annál piszkosabbak, és sorukat egyre több és több csapszék és pálinkamérés szakítja meg, a déli végén pedig az üzletek külseje nem hagy se mmi kétséget aziránt, hogy vevőik munkások, csakis munkások. Ugyanilyen a Market Street, amely a tőzsdétől délkeletre visz; az elején elsőrangú ragyogó üzletek, a felsőbb emeleteken pedig irodák és áruraktárak vannak; tovább (a Piccadillyn) óriási szállók és áruraktárak; még tovább (a London Roadon) a Medlock közelében gyárak, csapszékek, üzletek az alacsonyabb burzsoázia és a munkások számára; végül az Ardwick Greenen a magasabb és a középburzsoázia lakásai, és innen kezdve a gazdag gyárosok és kereskedők nagy kertjei és villái. Ilymódon — ha Manchestert ismerjük — a főutcákról következtethetünk a szomszédos kerületekre, de igen ritkán láthatjuk innen az igazi munkáskerületeket. — Nagyon jól tudom, hogy ez a képmutató építési mód többé-kevésbé megvan minden nagyvárosban; azt is tudom, hogy a kiskereskedőknek, üzletük természeténél fogva, a nagy összekötő utcákat kell elfoglalniuk; tudom, hogy ezeken az utcákon mindenütt több a jó ház, mint a rossz, és hogy közelükben a telek értéke nagyobb, mint a félreeső részeken; de hogy a munkásosztályt ilyen gondosan elzárják a főutcáktól, hogy ilyen tapintatosan eltakarjanak mindent, ami a burzsoázia szemét és idegeit sértheti, azt sehol sem tapasztaltam, csak Manchesterben. És ennek ellenére éppen Manchester kevésbé tervszerűen, a rendőri előírásoknak kevésbé megfelelően és sokkal inkább a véletlen szeszélyei szerint épült, mint bármely más város; és ha tekintetbe veszem, hogy a középosztály milyen buzgón bizonygatja, hogy a munkások nagyszerűen élnek, mégiscsak azt kell hinnem, hogy a liberális gyárosok, Manchester „big wig”-jei¹⁶ is bűnösek ebben a szégyenletes építésmódban. —

Még csak azt említem meg, hogy a gyárak majdnem kivétel nélkül a három folyó és a várost átszelő különböző csatornák mentén épültek, s áttérek a munkásnegyedek leírására. Itt van mindenekelőtt Manchester óvárosa, amely a kereskedelmi negyed északi határa és az Irk között terül el. Utcái, még a jobbak is, szűkek és görbék — mint a Todd Street, Long Millgate, Withy Grove és Shude Hill —, házai piszkosak, régiek, düledezők, a mellékutcák építési módja förtelmetes. Ha az öreg templomtól a Long Millgate-re megyünk, mindjárt jobbra egész sor régimódi házat találunk, amelyek homlokzata kivétel nélkül elferdült; ezek a régi, az iparosodás előtti Manchester maradványai; korábbi lakóik utódaikkal együtt jobban épült kerületekbe költöztek, és házaikat, amelyek már nem feleltek meg nekik, egy erősen ír vérrel keveredett munkásrétegnek adták át. Itt valóban csaknem leplezetlen munkásnegyedben vagyunk, mert még az utcai üzletek és csapszékek tiszta külsejére sem fordítanak gondot. De ez még semmi ahhoz képest, amit a mögöttük levő sikátorokban és udvarokban látunk. Ide csak szűk, fedett folyosókon lehet bejutni, amelyekben ketten sem férnek el egymás mellett. Leírhatatlan a házaknak az a rendetlen, minden ésszerű építészetet kigúnyoló összevisszasága, zsúfoltsága, ahogyan itt a szó szoros értelmében egymáshoz vannak préselve. És ennek nemcsak a régi Manchesterből visszamaradt épületek az okai; ez az összevisszaság csak az újabb időben érte el tetőfokát, mert ami kis területet az előbbi kor építészete még meghagyott, később beépítették, kifoldozták, annyira, hogy a házak között végül tenyérnyi üres, beépíthető hely sem maradt. Ennek igazolására lerajzolom Manchester térképének egy kis részét, amely az óvárosnak nem a legrosszabb darabja és nem egészen a tizedrésze.

Ez a rajz elég jellegzetes képet ad az egész kerület, különösen az Irk közelében levő rész őrült építési módjáról. Az Irk partja itt, a déli oldalon, igen meredek és tizenöt-harminc láb magas; erre a meredek lejtőre legtöbb helyen még három sor házat préseltek: a legalsóbb sor közvetlenül a folyóból emelkedik ki, a legfelsőbbnek a homlokzata viszont a dombtető szintjén áll a Long Millgate-en. Közben a folyó partján még gyárak is vannak — egyszóval az építkezés itt éppolyan összezsúfolt és rendetlen, mint a Long Millgate alsó végén. Jobbról-balról egy csomó fedett folyosó vezet a főutcáról a sok udvarba, és ha bemegyünk, példátlan szenny és undorító tisztátlanság tárul elénk, különösen azokban az udvarokban, amelyek az Irk felé lejtenek; kétségtelenül ezekben vannak a legförtelmesebb lakások, amelyeket valaha is láttam. Az egyik udvarban mindjárt a bejáratnál, ahol véget ér a fedett folyosó, árnyékszék van, amelynek nincs ajtaja és annyira szennyes, hogy a lakók csak a körülötte bűzlő vizelet- és ürüléktócsán át tudnak az udvarba jutni vagy onnan kimenni; ez az első udvar az Irk partján, a Ducie Bridge felett — hátha valakinek kedve van utánanézni; lejjebb, a folyóparton több cserzőműhely található, s ezek az egész környéket állatmaradványok rothadásának szagával töltik meg. A Ducie Bridge-től lejjebb fekvő udvarokba szűk, piszkos lépcsőkön járnak be, és csak nagy rakás omladékon és szeméten át lehet a házakba jutni. A Ducie Bridge-től lejjebb az első udvart Allen’s Courtnak nevezik; ez a kolera idején olyan állapotban volt, hogy az egészségrendészet kiürítette, kisepertette és klórral fertőtlenítette; doktor Kay egy brosúrában¹⁷ valóságos rémképet fest ennek az udvarnak akkori állapotáról. Azóta, úgy látszik, részben lebontották és újraépítették — legalábbis a Ducie Bridge-ről több falomladékot és magasra halmozott törmeléket lehet látni néhány újabban épült ház mellett. Az erről a hídról nyíló kilátás, amelyet nagyon tapintatosan embermagasságú korláttal takartak el az alacsonyabb halandók elől, általában az egész kerületre jellemző. A mélyben folyik, vagy helyesebben áll az Irk, egy keskeny, szurokfekete, bűzlő folyó, tele szeméttel és hulladékkal, amelyet sekélyesebb jobbpartjára vet ki; száraz időben ezen a parton a legundorítóbb zöldesfekete iszaptócsák hosszú sora poshad, mélyükből állandóan miazmás gázbuborékok szállnak fel, és olyan bűzt árasztanak, hogy még fent a hídon, negyven-ötven láb magasan a víz színe fölött sem lehet elviselni. Ehhez járul még, hogy a folyót lépten-nyomon magas gátakkal rekesztik el, s ezek mögött vastag rétegben iszap és hulladék rakódik le és rothad. A hídtól feljebb cserzőüzemek állnak, még tovább festőműhelyek, csontőrlő malmok és gázgyárak; ezek szennyvize és hulladéka mind az Irkbe kerül, amely ezenkívül még a környező csatornák és árnyékszékek tartalmát is felveszi. Elképzelhető tehát, hogy a folyó milyen üledéket hagy hátra. A hídtól lejjebb, a meredek balparton levő udvarokban nagy halmaz törmelék; trágya, szemét és omladék látható; a házak mind szorosan egymáshoz vannak préselve, és mivel a part emelkedik, minden házból csak egy darab látszik, valamennyi fekete a füsttől, rozzant, régi, ablakai és ablakrámái töröttek. A hátteret kaszárnyaszerű, régi gyárépületek alkotják. — A lankásabb jobbparton házak és gyárak hosszú sora áll — mindjárt a második ház rom, nincs teteje, törmelékkel van tele, a harmadik pedig olyan alacsonyan áll, hogy földszintje lakhatatlan és ezért sem ablakai, sem ajtói nincsenek. A háttér itt a szegények temetője, a liverpooli és a leedsi vasút állomása, mögöttük pedig a dologház, Manchester „szegénytörvény-bastille”-ja, amely egy dombról magas falak és oromcsipkék mögül fellegvárként fenyegetően tekint alá a szemközti munkásnegyedre.

A Ducie Bridge-től feljebb a balpart lankásodik, a jobbpart ellenben egyre meredekebb, az Irk mindkét partján levő lakások állapota pedig inkább rosszabb, mint jobb. Ha itt a főutcáról — még mindig a Long Millgate-en vagyunk — balra térünk, elveszünk; egyik udvarból a másikba jutunk, csupa sikátoron, szűk, piszkos átjárókon és folyosókon át, míg néhány perc múlva teljesen elvesztjük az irányt és egyáltalán nem tudjuk, merre forduljunk. Mindenütt omladozó vagy egészen beomlott házak — egyesek valóban lakatlanok, ami itt sokat jelent —, a házakban ritka a fa- vagy kőpadló, ablakaik és ajtóik viszont majdnem kivétel nélkül töröttek, rosszul zárnak, és rengeteg a piszok! — körös-körül törmelék, hulladék- és trágyadombok; lefolyók helyett poshadó tócsák, s olyan bűz, amely már egymagában is elviselhetetlenné tenné az ittlakást minden némileg civilizált ember számára. Amikor nemrégiben meghosszabbították a leedsi vasutat, amely itt halad át az Irken, az udvarok és sikátorok egy részét elseperték, s így a többi annál szembetűnőbb lett. Például közvetlenül a vasúti híd mellett ott áll egy udvar, amely szennyével, undorító külsejével messze felülmúlja a többit, éppen azért, mert eddig olyan zárt és észrevétlen volt, hogy csak nagynehezen lehetett odajutni; ha a vasúti viadukttal nem vágtak volna rést, magam sem találtam volna rá erre az udvarra sohasem, pedig azt hittem, hogy alaposan ismerem az egész környéket. A göröngyös part fölött, karók és szárítókötelek között kis, földszintes, egyszobás viskók káoszába jutunk, amelyekben a padlót többnyire a csupasz föld helyettesíti, s a szoba egyszersmind konyha, lakó- és hálószoba is. Egy ilyen lyukban, amely alig hat láb hosszú és öt láb széles, két ágyat láttam — de milyen fekvőhelyeket és ágyakat! —, mely a lépcső és a tűzhely között állt és éppen betöltötte az egész szobát. Más viskókban semmit sem láttam, pedig az ajtó tárva-nyitva volt, és a lakók az ajtónak támaszkodtak. Az ajtók előtt mindenütt törmelék és szemét hever szanaszét, nem láthattam, hogy alatta valami járdaféle van, csak lábammal éreztem itt-ott ilyesmit. Ezt a rakás emberlakta istállót két oldalról házak és egy gyár, a harmadik oldalról a folyó határolja, és a keskeny parti ösvényen kívül csak egy szűk fedett folyosó vezet ki onnan egy másik, csaknem ugyanolyan rosszul épített és ugyanolyan rossz karban levő lakáslabirintusba.

De elég! így épült az egész Irk-part, terv nélkül összevissza hányt házak káosza, amelyek többé-kevésbé a lakhatatlanság határán vannak, és amelyeknek piszkos belseje teljes összhangban áll szennyes környékükkel. De hogyan is tisztálkodjanak az emberek! Hiszen még a legtermészetesebb és legmindennapibb szükségleteik kielégítéséhez sincsenek meg a kellő feltételek. Az árnyékszékek itt olyan ritkák, hogy vagy mindennap megtelnek, vagy a legtöbb lakónak nagyon messze vannak. Hogyan mosakodjanak az emberek, ha a közelben csak az Irk szennyes vize található, vízvezetékek és kutak pedig csak az előkelő városrészekben vannak! A modem társadalom helótái csakugyan nem is hibáztathatok, amiért lakásaik nem tisztábbak, mint a disznóólak, amelyek itt-ott közöttük éktelenkednek! Hát nem szégyellnek a háztulajdonosok bérbe adni olyan lakásokat, mint az a hat vagy hét pince a folyóparton, mindjárt a Scotland Bridge mellett, amelyek padlója alacsony vízálláskor is legalább két láb mélyen van a nem egészen hat láb távolságra folyó Irk szintje alatt, — vagy pedig olyan lakásokat, mint annak az átellenes parton, a hídtól valamivel feljebb levő sarokháznak az emelete, amelynek földszintje lakhatatlan, minden ajtó és ablak nélkül üresen áll, és az egész szomszédság — más helyiség hiányában — ezt a nyitott földszintet használja árnyékszéknek, ami nem ritka eset az egész környéken!

Ha elhagyjuk az Irket és a Long Millgate ellenkező oldalán ismét a munkáslakások közé megyünk, valamivel újabb negyedbe jutunk, amely a St. Michael’s-templomtól a Withy Grove-ig és Shude Hillig terjed. Itt legalább némiképpen nagyobb rend van; a kaotikus építési mód helyett hosszú egyenes utcákat és zsákutcákat vagy terv szerint épített, többnyire négyszögletes udvarokat találunk; de ahogy korábban az egyes házakat, úgy itt legalább minden utcát és minden udvart önkényesen építettek, tekintet nélkül a többi fekvésére. Az utcák összevissza futnak, hol ebben, hol abban az irányban, lépten-nyomon zsákutcába vagy beépített zugba kerülünk, s ismét odajutunk, ahonnan kiindultunk. Aki nem lakik már jó ideje ebben a labirintusban, nem képes tájékozódni. Az utcák és az udvarok szellőzése — ha ebben a kerületben egyáltalán használható ez a szó — éppolyan rossz, mint az Irk környékén, és ha ennek a kerületnek van is valami előnye az Irk völgyével szemben, mert házai újabbak, s az utcákon legalább itt-ott lefolyók is vannak, akkor másrészt hátránya az, hogy majdnem minden házban pincelakás található, ami az Irk völgyében, éppen mert a házak régiek és kevesebb körültekintéssel épültek, ritkán fordul elő. Egyébként mindkét negyed utcáit egyformán piszok, sok törmelék és hamu borítja, pocsolyák éktelenítik, de ebben a kerületben, amelyről most beszélünk, szemünkbe ötlik még egy más körülmény is, amely igen hátrányosan befolyásolja a lakosság tisztaságát: igen sok a disznó, s ezek szemétben turkálva az utcákon kóborolnak, vagy pedig az udvarokban kis ólakban tartják őket. A sertéshízlalók, mint Manchester legtöbb munkáskerületében, itt is udvarokat bérelnek, és disznóólakat építenek oda; csaknem minden udvarban van egy vagy több ilyen elrekesztett zug, ahová az udvar lakói mindenféle hulladékot és szemetet bedobálnak; a disznók ezen meghíznak, de a négy oldalról beépített udvaroknak amúgy is rossz levegőjét teljesen elviselhetetlenné teszik a rothadó növényi és állati anyagok. Ebben a kerületben széles, meglehetősen rendes utcát vágtak, a Millers Streetet, amely elég jól takarja a hátteret; de ha kíváncsiságból a sok folyosó közül valamelyiken befordulunk és bepillantunk az udvarokba, minden húsz lépésnyire ebbe a szó szoros értelmében vett disznóságba botlunk.

Ilyen Manchester óvárosa. És amikor leírásomat ismét elolvasom, be kell vallanom, hogy nem túloztam, sőt ellenkezőleg, még korántsem adtam eléggé teljes képet ennek a legalább húsz-harmincezer lakosú kerületnek a szennyéről, züllöttségéről, ridegségéről, arról az építési módról, amely gúnyt űz a tisztaság, a szellőztetés és az egészség minden követelményéből. És ilyen negyed van Anglia második városának, a világ legelső gyárvárosának központjában! Ha látni akarják, hogy szükség esetén milyen kevés hely kell az embernek a mozgáshoz, milyen kevés levegő — és milyen levegő! — a lélegzéshez, hogy milyen kevés civilizációval létezhet az ember, jöjjenek ide és meglátják. Ez persze az ó-város — mondják a manchesteriek, ha valaki szóba hozza előttük e földi pokol hajmeresztő állapotait. De mit akarnak ezzel mondani? Az, ami itt különös utálatot és megvetést kelt, mind újabbkeletű, az ipari korszak velejárója. A régi Manchester pár száz házát eredeti lakói már régen elhagyták; csak az ipar tömte tele azzal a munkáshaddal, amely most benne lakik; csak az ipar épített be minden tenyérnyi területet e régi házak között, hogy hajlékot nyújthasson a földművelő vidékekről és Írországból toborzott tömegeknek; csak az ipar teszi lehetővé ez ólak tulajdonosainak, hogy drága pénzen lakás gyanánt embereknek adják bérbe őket, hogy kizsákmányolják a munkások szegénységét, aláássák ezrek egészségét, csak hogy ők meggazdagodjanak; csak az ipar tette lehetővé, hogy a munkást, aki alig szabadult ki a jobbágysorból, ismét anyagnak, dolognak használják, hogy a munkás olyan lakásba kénytelen bezáratni magát, amely senki másnak nem felel meg, és amelyet drága pénzért használhat addig, amíg rá nem szakad. Ezt csakis az ipar tette, amely a munkások nélkül, a munkások szegénysége és szolgasága nélkül nem létezhetett volna. Az igaz, hogy a régi negyed eredetileg is rossz volt, és sok jót nem lehetett csinálni belőle, de tettek-e valamit is a telektulajdonosok, tett-e valamit is a helyi hatóság, hogy átépítésekor javítsanak rajta? Ellenkezőleg, ahol még egy szabad zug volt, oda házat építettek, ahol még egy fölösleges kijárat volt, építkezéssel elzárták; az ipar felvirágzásával emelkedett a telkek értéke, és minél inkább emelkedett, annál őrültebben építkeztek a telkeken, tekintet nélkül a lakók egészségére és kényelmére — hiszen nincs olyan rossz viskó, amelyre ne akadna valami szegény, aki nem képes jobb lakást bérelni. Csakis a maximális haszonra voltak tekintettel. De hát ez csak az óváros — s ezzel megnyugtatja magát a burzsoázia. Ám lássuk, milyen az újváros (the New Town)?

Az újváros — ír városnak (the Irish Town) is nevezik — az óvároson túl az Irk és a St. George’s Road között egy agyagdombon terül el. Egyáltalán nincs városi külseje; egyes házsorok vagy utcacsoportok kis falvakként állnak a kopár dombon, ahol még fű sem nő; a házak, vagy inkább cottage-ok rossz karban vannak, sohasem javítják őket, piszkosak, nedves, szennyes pincelakásokkal; az utcák kövezetlenek, nincsenek lefolyóik, sok disznó van a kis udvarokba és ólakba bezárva, vagy szabadon kóborol a lejtőn. Az utak olyan sárosak, hogy csak a legszárazabb időben mehet el az ember anélkül, hogy lépten-nyomon bokáig ne süppedjen a sárba. A St. George’s Road közelében szorosabban egymáshoz zárkóznak a beépített részek, egymást követik az utcák, zsákutcák, hátsó sikátorok és udvarok, s ezek annál szorosabbak és rendezetlenebbek, minél közelebb kerülünk a város központjához. Itt persze már gyakoribbak a kövezett utcák, vagy legalábbis a kövezett járdák és lefolyók; de a piszok ugyanolyan, s a házak és különösen a pincék éppoly rossz állapotban vannak.

Helyénvaló lesz néhány általános megjegyzést tennünk a manchesteri munkásnegyedek szokásos építési módjára. Láttuk, hogy az óvárosban többnyire a puszta véletlen döntötte el, hogyan kerülnek egymás mellé a házak. Egy-egy ház építésénél nem voltak tekintettel a többire, és a házak közötti zegzugos területet más szó hiányában udvarnak (court) nevezik. Ugyanennek a negyednek valamivel újabb részeiben és más munkásnegyedekben, amelyek az ipar fellendülésének első időszakában keletkeztek, már kissé tervszerűbben folyt az építkezés. A két utca közötti területet szabályosabb, többnyire négyszög alakú udvarokra osztják, amelyeket már eleve körülbelül így építettek:

Ezekhez az udvarokhoz az utcáról fedett folyosók vezetnek. Már az egészen tervszerűtlen építési mód is nagyon kedvezőtlenül hatott a lakók egészségére, mert gátolta a szellőzést, de az új építési mód e tekintetben még hátrányosabb, mert a munkásokat minden oldalról épületektől körülvett udvarokba zárja. Az udvarokat egyáltalán nem járja át a levegő; csak a házak kéményein áramlik ki az udvar fojtott levegője, ha tűz ég a kályhákban.¹⁸ Emellett az udvarokat körülvevő házak többnyire kétsorosak, hátsó tűzfallal egymáshoz épültek, és ez már egymagában is elegendő ahhoz, hogy a jó, átáramló szellőzést megakadályozza. És mivel az utcarendészeti közegek nem törődnek az udvarok állapotával, és minden ott marad, amit kidobálnak, nem csoda, hogy rengeteg a piszok, a hamu és a szemét. Voltam olyan udvarokban is — a Millers Streeten —, amelyek legalább fél lábbal mélyebben feküdtek, mint a főutca, és egyáltalában nem volt lefolyójuk, hogy az esős időben felgyülemlő vizet levezesse!

Később más építési módot kezdtek, és most ez vált általánossá. A munkáscottage-okat ugyanis most már szinte sohasem egyenként, hanem mindig tucatjával, sőt százával építik, — egy vállalkozó mindjárt egy egész utcát vagy több utcát is épít. Ezek elrendezése a következő: az egyik sor — lásd az alábbi rajzot — elsőrangú cottage-okból áll, amelyek oly szerencsések, hogy hátsó ajtajuk és kis udvaruk van; ezek bére a legnagyobb. A cottage-ok udvarai mögött húzódik egy keskeny utca, a hátsó utca (back street), amely mindkét végén be van építve, és oldalról vagy keskeny út, vagy fedett folyosó visz hozzá. Azok a cottage-ok, amelyek erre az utcára nyílnak, a legolcsóbbak, és általában nagyon elhanyagoltak. Hátsó faluk közös a harmadik cottage-sorral, mely az ellenkező oldalon utcára nyílik; a harmadik sor bére olcsóbb, mint az első soré, de drágább, mint a második soré. Az utcák elrendezése tehát körülbelül ilyen:

Ilyen építési mód mellett az első sor cottage-ai ugyan meglehetősen jól szellőznek, a harmadik sor cottage-ainak szellőzése legalábbis nem rosszabb, mint a régi módon épített hasonló cottage-oké, a középső sor viszont éppoly rosszul szellőzik, mint az udvari házak, s maga a hátsó utca éppoly piszkos és nyomorúságos, mint az udvarok. A vállalkozók azért kedvelik ezt az építési módot, mert így teret takarítanak meg és lehetővé válik, hogy a jobban fizetett munkásokat az első és a harmadik sor cottage-ainak magasabb bérével még jobban kizsákmányolják.

A cottage-építésnek ezzel a három formájával találkozunk egész Manchesterben, sőt egész Lancashire-ben és Yorkshire-ban is, gyakran vegyesen, de többnyire eléggé elkülönítve, úgyhogy már ebből is következtetni lehet az egyes városrészek körülbelüli életkorára. A harmadik rendszer, a hátsó utcák rendszere az uralkodó a St. George’s Roadtól keletre, az Oldham Road és a Great Ancoats Street mindkét oldalán elterülő nagy munkáskerületben, de ezt a rendszert látjuk a leggyakrabban Manchester többi munkáskerületében és külvárosában is.

Az említett nagy kerületben, amely Ancoats néven ismeretes, a csatornák mentén épült Manchester legtöbb gyára, mégpedig a legnagyobbak — óriási öt-hatemeletes épületek, amelyek karcsú kürtőikkel magasra kiemelkednek az alacsony munkáscottage-ok fölé. A kerület lakossága ezért főleg gyári munkásokból áll, a legrosszabb utcákban pedig kéziszövők laknak. A város központjához legközelebb eső utcák a legrégibbek és ezért a legrosszabbak is, de kövezettek, és lefolyóik vannak; ide sorolom az Oldham Roaddal és a Great Ancoats Streettel párhuzamos, hozzájuk legközelebb eső utcákat. Tovább északkeletre néhány újonnan épült utcát találunk; itt rendesek és tiszták a cottage-ok, ajtóik és ablakaik újak és frissen festettek, a belső helyiségek tisztára meszeltek; az utcák szellősebbek, a be nem épített telkek köztük nagyobbak, gyakoribbak. De ezt csak kevés lakásról mondhatjuk; emellett majdnem minden cottage alatt pincelakások vannak, sok utca kövezetlen, nincsenek lefolyói, és mindenekelőtt: a cottage-ok rendes külseje csak látszat, mely az első tíz év után eltűnik. Az egyes cottage-ok építési módja ugyanis semmivel sem jobb, mint az utcák építése. Ezek a cottage-ok eleinte nagyon rendeseknek és masszívaknak látszanak, tömör téglafalaik szemre tetszetősek, és ha átmegyünk egy újonnan épült munkásutcán anélkül, hogy közelebbről szemügyre vennénk a hátsó utcákat vagy a házak építési módját, egyetértünk a liberális gyárosok amaz állításával, hogy a munkásoknak sehol sincsenek olyan jó lakásaik, mint Angliában. De ha jobban körülnézünk, megállapíthatjuk, hogy a cottage-ok falai a lehető legvékonyabbak. A pincét, a földszintet és a tetőt tartó külső falak legfeljebb egy tégla vastagságúak, úgyhogy minden vízszintes sorban hosszú oldalukkal illesztik össze a téglákat; láttam azonban ugyanolyan magasságú cottage-okat — s néhányat még építés közben —, amelyek külső falai csak fél tégla vastagságúak, vagyis a téglákat nem szélességben, hanem hosszában rakták, keskeny oldalukkal illesztették össze. Ennek részben az az oka, hogy így anyagot takarítanak meg, részben pedig az is, hogy az építési vállalkozók sohasem tulajdonosai a teleknek, hanem angol szokás szerint csak bérlik, húsz, harminc, negyven, ötven vagy kilencvenkilenc évre, s a bérleti idő lejártával a telek mindazzal, ami rajta van, minden térítés nélkül visszaszáll az eredeti tulajdonosra. A befektetésnél tehát úgy tervez a bérlő, hogy a szerződési idő lejártával minél kisebb értéket hagyjon vissza; és mivel a cottage-okat gyakran csak húsz vagy harminc évvel a bérlet lejárta előtt építik, könnyen megérthető, hogy a vállalkozók nem túl sokat fordítanak rájuk. Emellett a vállalkozók, akik többnyire építészek, ácsmesterek vagy gyárosok, részben azért, hogy a lakbér összegét hiánytalanul megtarthassák, részben azért, mert a telek visszaszállásának időpontja közeledik, keveset vagy éppenséggel semmit sem költenek tatarozásra; azonkívül a kereskedelmi válságok és a velük együtt járó munkanélküliség miatt gyakran egész utcák üresen állnak, s így a cottage-ok igen gyorsan tönkremennek és lakhatatlanná válnak. Általában úgy számítják, hogy a munkáslakások átlagban csak negyven évig lakhatók; ez elég furcsán hangzik, ha az újonnan épült cottage-ok szép, masszív falait látjuk, amelyek azt a benyomást keltik, mintha évszázadokig is fennmaradnának, a valóság azonban mégis az, hogy az eredeti befektetésnél való garasoskodás, a javítások teljes elhanyagolása, a lakók állandó, gyors váltakozása és gyakori hiánya, s a lakás élettartamának utolsó tíz esztendejében elkövetett rongálások következtében — ezt rendszerint írek művelik, akik a lakás farészeit sok esetben felszakítják és tüzelőnek használják — a cottage-ok 40 év alatt rommá válnak. És ez az oka annak, hogy Ancoats kerületben, amely csak az ipar felvirágzása óta, nagyobbrészt csak a XIX. században épült, mégis igen sok a régi, omladozó ház, sőt a házak nagyobb része már a végét járja. Nem kívánok arról beszélni, hogy mennyi tókét fecsérelnek el ilymódon, hogy kissé több eredeti befektetéssel és későbbi tatarozással hosszú évekig milyen tiszta, rendes, lakható állapotban lehetne tartani ezt az egész kerületet — itt engem csak a házak állapota és lakóik helyzete érdekel. És meg kell mondanom, hogy a munkáslakások építésének nincs károsabb és demoralizálóbb rendszere, mint éppen ez a rendszer. A munkások kénytelenek ilyen ócska cottage-okban lakni, mert a jobbakat nem tudják megfizetni, vagy mert a gyár közelében nincsenek jobbak, vagy mert a cottage-ok a gyáros tulajdonában vannak, és a gyáros csak akkor fogadja fel őket, ha nála bérelnek lakást. Természetesen a negyvenéves élettartamot nem kell minden esetben szigorúan venni, mert ha a lakások sűrűn beépített városrészben vannak, tehát még drága telekbér esetén is mindig lehet bérlőket találni, a vállalkozók mégiscsak tesznek valamit, hogy a házakat negyven éven túl is valamelyest lakható állapotban tartsák; de ebben az esetben is csak a legszükségesebbre szorítkoznak, úgyhogy éppen ezek a tatarozott lakások a legrosszabbak. Olykor, fenyegető járványok esetén, felébred az egészségrendészet különben igen aluszékony lelkiismerete; ilyenkor bejárják a munkásnegyedeket, bezárnak számos pincét és cottage-ot, ahogy ez például több utcában az Oldham Road közelében történt; ez azonban nem tart sokáig, a tilalom alá eső lakásoknak hamarosan ismét akad lakója, és a tulajdonos is jobban jár, ha ismét bérlőket keres — hiszen mindenki tudja, hogy az egészségrendészet egyhamar nem jön újra!

Manchesternek ez a keleti és északkeleti oldala az egyetlen rész, ahol a burzsoázia nem épített magának lakásokat, mégpedig azért, mert itt az év tíz-tizenegy hónapjában nyugati és délnyugati szél fúj, s a gyárak töméntelen füstjét állandóan erre az odalra hajtja. Hadd szívják a munkások!

A Great Ancoats Streettó'l délre egy nagy, félig beépült munkáskerület terül el — dombos, kopár földsáv, egyes szabálytalanul épített házsorokkal vagy négyszögletes házcsoportokkal. Közöttük hepehupás, agyagos, üres telkek vannak, ahol még fű sem nő, s ezért esős időben alig járhatók. A cottage-ok mind régiek és piszkosak, gyakran mély gödrökben vannak, és általában az újvárosra emlékeztetnek. Az a rész, melyet a birminghami vasút szel át, van a legsűrűbben beépítve, és azért ez a legrosszabb. A kanyargó Medlock itt folyik át egy völgyön, amely helyenként ugyanolyan, mint az Irk völgye. Ennek a szintén szurokfekete, poshadó és bűzlő folyónak mindkét oldalán, onnan, ahol eléri a várost, egészen addig, ahol az Irwelllel egyesül, gyárak és munkáslakások széles övezete húzódik, s az utóbbiak mind igen rossz karban vannak. A part többnyire lejtős és egészen a víz színéig beépült, akárcsak az Irk partján, s a házak és utcák fekvése egyformán rossz, akár Manchester, akár Ardwick, Chorlton vagy Hulme oldalán vannak. De a legundorítóbb rész — ha mindegyikről részletes képet akarnék festeni, sose lenne vége — a manchesteri oldalon, mindjárt az Oxford Roadtól délnyugatra terül el és Kis- Írországnak (Little Ireland) nevezik. A Medlock egyik kanyarulatában, egy meglehetősen mély katlanban, melyet négyoldalt magas gyárak, magas, beépített partok vagy töltések vesznek körül, két csoportban körülbelül 200 cottage épült, nagyobbrészt két-két lakás háttal egymáshoz, s itt összesen mintegy 4000-en laknak, csaknem kizárólag írek. A cottage-ok ósdiak, piszkosak és igen kicsinyek, az utcák egyenetlenek, hepehupásak, részben kövezetlenek, lefolyóik nincsenek; a poshadó tócsák közt mindenütt rengeteg a szemét, a hulladék és az undorító trágya, kipárolgásuk megmérgezi a levegőt, amelyet egy tucat gyárkémény gomolygó füstje elsötétít és fojtóvá tesz; egy sereg rongyos gyermek és nő kószál összevissza, éppoly piszkosan, mint a szemétben és pocsolyákban hentergő disznók; — egyszóval az egész fészek undorítóbb, visszataszítóbb képet nyújt, mint az Irk partján levő legrosszabb udvarok. Azok az emberek, akik e düledező cottage-okban, olajosvászonnal beragasztott törött ablakok, repedezett, rothadó félfájú ajtók mögött vagy sötét, nyirkos pincékben, leírhatatlan piszokban és bűzben, ebben a szinte szándékosan elzárt levegőben élnek, szükségképpen az emberiség aljához tartoznak, — ez a benyomása és következtetése annak is, aki csak kívülről nézi ezt a kerületet. De mit szóljon az ember, amikor azt hallja,²⁰ hogy minden ilyen házban, amely legfeljebb két szobából, padlásszobából és talán még pincéből áll, átlag húsz ember lakik, hogy az egész kerületben körülbelül 120 emberre jut egy árnyékszék, s ez is természetesen többnyire egészen hozzáférhetetlen, és hogy az orvosok minden prédikálása ellenére, annak ellenére, hogy a kolera idején az egészségrendészet is felháborodott a Kis-Írországban uralkodó állapotokon, ma is, 1844-ben, minden csaknem ugyanolyan állapotban van, mint 1831-ben? — Dr. Kay elbeszéli, hogy ebben a kerületben nemcsak a pincék, hanem a házak földszinti lakásai is mind nyirkosak, hogy régebben számos pincét földdel betemettek, de lassanként ismét kiürítették és most írek laknak bennük, — hogy az egyik pincében, mivel mélyebben fekszik a folyó szintjénél, állandóan csurog a víz egy agyaggal betapasztott lyukból, úgyhogy a lakónak, egy takácsnak, minden reggel ki kell meregetnie s az utcára öntenie a vizet a pincéből!!!

Valamivel lejjebb, a Medlock balpartján van Hulme, amely tulajdonképpen csak nagy munkásnegyed, és amelynek állapota majdnem ugyanolyan, mint Ancoatsé. A sűrűbben beépített kerületek többnyire csúnyák, düledezők, az újabb építési mód szerint épült, ritkábban lakott negyedek levegősebbek ugyan, de legnagyobbrészt elmerülnek a sárban. A cottage-ok általában nedves helyen épültek, építési módjuk is ugyanolyan: hátsó sikátorok és pincelakások mindenfelé. — A Medlock túlsó partján, a tulajdonképpeni Manchesterben van egy másik nagy munkásnegyed, amely a Deansgate mindkét oldalán egészen a kereskedelmi negyedig terjed, és amelynek egyes részei semmivel sem különbek az óvárosnál. Sőt a kereskedelmi negyed közvetlen közelében, a Bridge Street és a Quay Street, a Princess Street és Peter Street közt az épületek helyenként még szorosabban állnak, mint az óváros legszűkebb udvaraiban. Itt hosszú, keskeny utcákat látunk, amelyek között szűk, zegzugos udvarok és átjárók vannak; ezek ki- és bejárói annyira összevissza épültek, hogy ebben a labirintusban minden pillanatban zsákutcába kerülünk, vagy éppen az ellenkező helyre jutunk, mint ahová indultunk, hacsak nem ismerünk pontosan minden átjárót és udvart. Dr. Kay szerint ezen a szűk, elhanyagolt és piszkos környéken lakik egész Manchester lakosságának legdemoralizáltabb része, amely lopásból vagy prostitúcióból él; és minden jel arra mutat, hogy dr. Kaynek még ma is igaza van. Amikor az egészségrendészet 1831-ben itt is szemlét tartott, megállapította, hogy ebben a kerületben éppoly nagy a piszok, mint az Irk partján vagy Kis-Írországban (és hogy e tekintetben még most sem sokkal jobbak a viszonyok, azt magam is tanúsíthatom), és hogy többek közt a Parliament Streeten 380 emberre, a Parliament Passage-on pedig 30 zsúfolásig tömött házra egy árnyékszék jutott.

Ha átmegyünk az Irwellen, a folyó alkotta egyik félszigeten egy 80 000 lakosú várost találunk, Salfordot, amely tulajdonképpen nem egyéb, mint egy nagy, egyetlen széles utcával átszelt munkáskerület. Salford valamikor jelentősebb város volt, mint Manchester; ez volt a központja a környező területnek, amelyet róla is neveztek el (Salford Hundred). Ezért találunk itt is egy meglehetősen régi és következésképpen ma igen egészségtelen, piszkos és züllött kerületet, amely a manchesteri öreg templommal szemben fekszik, és amely ugyanolyan rossz állapotban van, mint az óváros az Irwell másik partján. A folyótól távolabb egy újabb kerület bukkan elénk, amely azonban szintén már több mint negyvenéves, és ezért meglehetősen omladozó. Egész Salford udvarokból vagy keskeny utcákból áll, s ezek annyira szűkek, hogy a legszűkebb utcákra emlékeztettek engem, amelyeket valaha is láttam: a genovai sikátorokra. E tekintetben az átlagos építési mód Salfordban még sokkal rosszabb, mint Manchesterben; ugyanez áll a tisztaságra is. Manchesterben a rendőrség legalább időről időre — hat-tíz évenként egyszer — be-benézett a munkásnegyedekbe, bezárta a legrosszabb lakásokat, kisepertette ennek az Augiasz-istállónak legpiszkosabb helyeit, de Salfordban úgy látszik semmit sem tett. A Chapel Street, Greengate és Gravel Lane szűk mellékutcáit és udvarait építésük óta bizonyára sohasem tisztították — most a liverpooli vasút halad át itt magas viadukton, és néhány legpiszkosabb zugot felszámolt; de mit ér ez? Ha e viadukton át utazunk, lenézve még mindig elegendő piszkot és nyomort láthatunk, ha pedig nem sajnáljuk a fáradságot és bejárjuk ezeket a sikátorokat, ha a nyitott ajtókon és ablakokon betekintünk a pincékbe és a házakba, lépten-nyomon meggyőződhetünk arról, hogy Salford munkásai lehetetlenül piszkos és kényelmetlen lakásokban élnek. Ugyanezt látjuk Salford távolabbi részeiben is, Islingtonben, a Regent Roadon és a boltoni vasút mögött. Az Oldfield Road és a Cross Lane közötti munkáslakások — itt a Hope Street mindkét oldalán számos igen rossz karban levő udvart és utcát találunk — piszok és a lakások túlzsúfoltsága tekintetében felveszik a versenyt Manchester óvárosával; ezen a vidéken láttam egy embert, 60 éves lehetett, aki egy tehénistállóban lakott; az ablaktalan, négyszögletes rekeszt, amely nem volt sem padlózva, sem kövezve, valami kéményhez hasonló kivezetővel látta el, fekvőhelyet készített magának, és ott lakott, bár a rossz, omladozó tetőn beömlött az eső. Ez az ember már öreg és gyenge volt ahhoz, hogy rendszeresen dolgozzék, s abból élt, hogy talyigájával trágyát stb. hordott; a trágyalé közvetlenül a lakásául szolgáló istállóig ért.

Ilyenek Manchester különböző munkáskerületei, ahogy húsz hónap alatt megismerhettem őket. Vándorlásom eredményét összefoglalva azt kell mondanom, hogy Manchesternek és külvárosainak 350 000 munkása majdnem kivétel nélkül rossz, nedves és piszkos cottage-okban lakik, hogy a munkásnegyedek utcái legnagyobbrészt igen elhanyagoltak, szennyesek, hogy építésüknél nem voltak tekintettel a szellőzésre, csak arra, hogy a vállalkozók nyereséget húzzanak — egyszóval, Manchester munkáslakásaiban nincsen sem tisztaság, sem kényelem, tehát otthonosan sem érezhetik magukat az emberek; hogy ezekben a lakásokban csak egy elvadult, elkorcsosult, szellemileg és erkölcsileg állati színvonalra süllyedt, testileg beteges fajzat érezheti magát jól és otthonosan. És nem én vagyok az egyetlen, aki ezt állítja; láttuk, hogy dr. Kay is ugyanezt írja, s kiegészítésül idézem még egy liberálisnak, minden önálló munkásmozgalom fanatikus ellenségének, Senior úrnak szavait,²¹ akit a gyárosok nagyra becsülnek és tekintélynek ismernek el:

„Amikor bejártam az ír város, Ancoats és Kis-Írország gyári munkásainak lakásait, csak azon csodálkoztam, hogyan tudják tűrhetően megőrizni egészségüket ilyen lakásokban. Ezeket a városokat — mert kiterjedésüket és lakosaik számát tekintve városok — úgy építették, hogy kizárólag a spekuláló építők közvetlen hasznára gon- doltak, s minden egyéb szempontot teljesen figyelmen kívül hagytak. Egy ács- és egy kőművesmester társul, hogy közösen telkeket vásároljanak” (vagyis több évre béreljenek) „és a telkekre úgynevezett házakat húzzanak; egy helyen egész utcát találtunk, amely egy árok hosszában épült, hogy költséges földmunkák nélkül mélyebb pincéket kapjanak — pincéket, nem lomtárnak vagy raktárnak, hanem emberi lakásoknak. Ebben az utcában egyetlen házat sem került el a kolera. És általában e külvárosok utcái kövezetlenek, az utcák közepén trágyadomb vagy pocsolya van, a házak háttal összeépültek, nem szellőznek, nincs lefolyójuk, és egész családoknak csak egy zug jut a pincében vagy a padláson.”

Fentebb már említettem, hogy az egészségrendészet a kolera idején szokatlanul tevékeny volt Manchesterben. Amikor ugyanis közeledett a járvány, a város egész burzsoáziáját rémület fogta el; egyszerre eszükbe jutottak a szegények egészségtelen lakásai, és reszketve gondoltak arra, hogy minden ilyen nyomornegyed a ragály biztos központja lesz, ahonnan minden irányban elterjedve a vagyonos osztály lakóhelyeire is elviszi a pusztulást. Azonnal kineveztek egy egészségügyi bizottságot, hogy vizsgálja meg ezeket a kerületeket, és állapotukról pontosan tájékoztassa a városi tanácsot. Dr. Kay — maga is tagja e bizottságnak, amely gondosan megvizsgált minden egyes rendőri kerületet, a tizenegyedik kivételével — kivonatokat közöl a bizottság jelentéséből [17—20. old.], összesen 6951 házat vizsgáltak meg — természetesen csak a tulajdonképpeni Manchesterben, Salford és a többi külváros mellőzésével; a megvizsgált házak közül 2565 belsejét azonnal ki kellett meszelni, 960 házban teljesen elhanyagolták a szükséges javításokat (were out of repair), 939-nek nem voltak kellő lefolyói, 1435 nedves volt, 452 rosszul szellőzött, 2221-nek nem volt árnyékszéke. A megvizsgált 687 utca közül 248 kövezetlen volt, 53 csak részben volt kövezett, 112-nek rossz volt a szellőzése, 352 utcán sok poshadó pocsolya, rengeteg szemét, hulladék stb. éktelenkedett. — Természetes, hogy egy ilyen Augiasz-istállót közvetlenül a kolera előtt kiseperni teljesen lehetetlen volt; ezért megelégedtek azzal, hogy a legrosszabb zugok közül néhányat kitisztítottak, egyébként minden a régiben maradt — és magától értetődik, hogy a kitisztított helyek pár hónap múlva ismét piszokban úsztak, mint Kis-Írország példája bizonyítja. A lakások belső állapotáról pedig a bizottság körülbelül ugyanazt jelenti, amit Londonnal, Edinburgh-vel és más városokkal kapcsolatban már hallottunk:

„Gyakran egy egész ír család hál egy ágyban; gyakran egy halom piszkos szalmán és ócska zsákvászonból készült takaró alatt bújnak össze megkülönböztethetetlen csomóban; az ínség, az eltompultság és a feslettség egyaránt demoralizálta valamennyit. A felügyelők egy kétszobás házban nemritkán két családot találtak; az egyik szobában háltak valamennyien, a másik szobát közös étkezőnek és konyhának használták; gyakran előfordult az is, hogy egy egyszobás, nedves pincében több család lakott, tizenkét-tizenhat ember élt összezsúfolva a pince pestises levegődében; betegségek forrása volt ezenkívül még az is, hogy e lakásokban disznókat tartottak és más hajmeresztő undokságok fordultak elő.”²²

Még hozzá kell fűznünk, hogy sok család, amelynek csak egy szobája volt, némi ellenszolgáltatás fejében kosztosokat és ágyrajárókat is tartott, hogy ezek a kosztosok nemre való tekintet nélkül nem ritkán egy ágyban háltak a házaspárral, és hogy például „A munkásosztály egészségi állapotáról szóló jelentés” szerint [125. old.] Manchesterben hat, sőt több olyan lakást is találtak, ahol a férj, felesége és felnőtt sógornője egy ágyban hált. Itt is nagyon sok a közös szállás; dr. Kay szerint ezek száma a tulajdonképpeni Manchesterben 1831-ben 267-re rúgott, és azóta nyilván jelentősen szaporodott. Minden ilyen szállás húsz-harminc vendéget fogad be, együttvéve tehát minden éjjel öt-hétezer embernek adnak hajlékot; e házak és vendégeik jellege ugyanaz, mint a többi városban. Minden szobában öt-hét fekhely van a puszta földön, ezeken annyi ember hál, ahány jelentkezik, egymás hegyen-hátán. Felesleges mondanom, milyen fizikai és erkölcsi légkör uralkodik ezekben a bűnbarlangokban. E házak mindegyike a bűnözés fészke és olyan hajmeresztő cselekmények színtere, amilyeneket talán sohasem követnének el, ha nincs meg az erkölcstelenségnek ez az erőszakos centralizálása. — Gaskell²³ a tulajdonképpeni Manchester pincelakásaiban élők számát 20 000-re becsüli. A „Weekly Dispatch“²⁴ ezek számát „hivatalos jelentések alapján” a munkásság 12 százalékára becsüli, ami körülbelül egyezik Gaskell adataival, mert ha a munkások számát 175 000-nek vesszük, ennek 12 százaléka 21 000. A külvárosokban szintén legalább annyi a pincelakás, tehát a tágabb értelemben vett Manchester pincelakóinak száma minimálisan 40—50 000-re tehető. Ennyit a nagyvárosok munkásainak lakásairól. A munkások lakásszükségletének kielégítése egyszersmind mértéke annak is, hogyan elégítik ki többi szükségleteiket. Magától értetődik, hogy ezekben a piszkos lyukakban csak rongyos, rosszul táplált emberek élhetnek. És ez így is van. A munkások óriási többsége igen rossz ruhában jár. Már ruházkodásuk anyaga sem a legmegfelelőbb; a munkások és munkásnők ruhatárából majdnem teljesen eltűnt a vászon és a gyapjúszövet; helyüket a pamut foglalja el. Az ingek fehérített vagy színes kartonból, a női ruhák többnyire nyomott kartonból készülnek; gyapjú alsóruhát is ritkán látni a szárítóköteleken. A férfiak többnyire pamutbársonyból vagy más nehéz pamutanyagból készült nadrágot viselnek, kabátjuk vagy zubbonyuk szintén ilyen anyagból való. Sőt már szállóigévé vált a pamutbársony (fustian) mint munkásviselet — fustian-jackets²⁵, így nevezik a munkásokat, és ők is így nevezik magukat, ellentétben a gyapjúszövetben (broadcloth) feszítő urakkal; ugyanígy a középosztály elnevezése broadcloth. Amikor Feargus O’Connor, a chartisták vezére, az 1842-es felkelés idején²⁶ Manchesterbe érkezett, a munkások tomboló örömujjongása közepette pamutbársony öltönyben jelent meg. — Angliában a munkások is kalapot viselnek; kalapjuk formája a legkülönbözőbb, kerek, kúp vagy henger alakú, széles, keskeny karimájú vagy karima nélküli — a gyárvárosokban csak a fiatalabbak viselnek sapkát. Akinek pedig nincs kalapja, papírból csinál magának alacsony, négyszögletes csákót. — A munkások ruházata — még ha jókarban van is — kevéssé felel meg az éghajlatnak. Angliában a nyirkos levegő és a hirtelen időváltozás okozza a legtöbb meghűlést, ezért csaknem az egész középosztály flanell alsóneműt visel; flanellsálak, flanellkabátkák és flanellhaskötők általánosan használt cikkek. A munkásosztály nemcsak ezeket a meghűlés ellen védő cikkeket nélkülözi, hanem a legtöbb esetben még azt sem engedheti meg magának, hogy ruházatához csak egy szál gyapjút is használjon. A nehéz pamutszövetek azonban, bár vastagabbak, merevebbek és nehezebbek, mint a gyapjúszövet, sokkal kevésbé védenek a hideg és a nedvesség ellen, vastagságuknál és az anyag természeténél fogva tovább tartják a nedvességet, és általában tömörségük sem az, mint a kallózott gyapjúszöveté. És ha a munkás egyszer ünneplő gyapjúkabátot akar vásárolni, „olcsóbb üzletbe” kell mennie, ahol rossz, úgynevezett „devil’s dust”²⁷ szövetet kap, amelyet „csak eladásra, nem viselésre” készítenek, és amely két hét alatt elszakad vagy foszladozni kezd, vagy pedig az ócskásnál kell valamilyen viseltes, régi kabátot vásárolnia, amely már megtette szolgálatait és legfeljebb néhány hétig tart. Ehhez járul még, hogy a legtöbb munkás ruhái rosszkarban vannak, és a jobb ruhadarabokat időnként kénytelen zálogházba vinni. A munkások, különösen az ír munkások közül sokan, igen sokan rongyokban járnak, rongyos ruhájukat gyakran már nem is lehet megfoltozni, vagy a sok folttól meg sem lehet állapítani a ruha eredeti színét. Az angolok vagy az angol-írek még csak foltozgatják ruhájukat, és meglepően sokra vitték ebben a művészetben — gyapjúval vagy zsákvászonnal foltozzák a pamutbársonyt vagy fordítva, ahogy jön —, de az igazi, bevándorolt írek szinte sohasem foltoznak, csak akkor, ha különben már szétesnék a ruha; rendszerint ingcafatok lógnak ki a szakadt kabátból vagy nadrágból; az írek, mint Thomas Carlyle²⁸ mondja, „rongyokból összefércelt ruhát viselnek, úgyhogy ennek levetése és felöltése igen nehéz művelet, amelyre csak ünnepnapokon vagy különösen jó időben vállalkoznak”. Az írek honosították meg Angliában az addig ismeretlen mezítlábjárást is. Most minden gyárvárosban tömérdek mezítlábast látni, különösen gyerekeket és nőket, és lassanként a szegényebb angolok is átveszik ezt a szokást.

Amilyen a munkások ruházata, olyan a táplálkozásuk is. A munkásoknak az jut, amit a vagyonos osztály gyomra nem vesz be. Anglia nagyvárosaiban minden kapható a legjobb minőségben is, de csak drága pénzen; a munkás, akinek pár garasból kell gazdálkodnia, nem adhat ki olyan sokat. Azonkívül a munkás többnyire csak szombat délután kapja meg a bérét — egyes helyeken már pénteken fizetnek, de ez a jó kezdeményezés még korántsem általános —, úgyhogy csak szombat délután négy, öt vagy hét órakor mehet a piacra, ahol már délelőtt minden jót felvásárolt a középosztály. Reggel a legjobb dolgok kaphatók a piacon, de amikor a munkások jönnek, a javát már elkapkodták, és ha maradt is volna még valami, valószínűleg meg sem tudnák venni. Az a burgonya, amelyet a munkás vásárol, többnyire rossz, a zöldség fonnyadt, a sajt öreg és rossz minőségű, a szalonna avas, a hús sovány, öreg, rágós — vén, sokszor beteg vagy döglött állatok húsa, amely gyakran már romlófélben van. Az eladók többnyire kis piaci árusok, akik összevásárolják a rossz árut, és éppen azért, mert rossz, olcsón adhatják. A legszegényebb munkások kénytelenek más fogáshoz is folyamodni, hogy kevés pénzükből legalább a legrosszabb minőségű árut megvásárolhassák. Mivel ugyanis szombat éjjel 12 órakor minden üzlet bezár, és vasárnap semmit sem szabad eladni, este 10 és 12 óra között potom áron árusítják ki azokat az árukat, amelyek hétfő reggelig megromlanának. Ami azonban szombat este 10 órakor még eladatlan, annak kilenctizede vasárnap reggel már nem élvezhető, és éppen ez az áru kerül a legszegényebb osztály vasárnapi asztalára.²⁹ Az a hús, amely a munkásoknak jut, nagyon gyakran élvezhetetlen — de ha már megvették, meg is kell enniök. 1844, ha nem tévedek, január 6-án, Manchesterben a vásári bíróság (court leet) megbüntetett tizenegy hentest, mert élvezhetetlen húst adtak el. Egyiknél egy egész marhát, a másiknál disznót, a harmadiknál több juhot, a negyediknél vagy 50—60 font húst stb. stb. találtak romlott állapotban, és elkobozták. Az egyiknél 64 karácsonyi hízott libát foglaltak le, amelyet Liverpoolban nem tudtak eladni és ezért Manchesterbe szállítottak, ahol ez a romlott és bűzlő áru a piacra került. Annak idején a „Manchester Guardian”³⁰ közölte ezt a történetet a név és a büntetés feltüntetésével. Július 1-től augusztus 14-ig, hat hét alatt ugyanez a lap három hasonló esetről adott hírt; július 3-i számában közölte, hogy Heywoodban elkoboztak egy 200 fontos disznót, melyet egy hentes már döglött és romlott állapotban darabolt fel eladásra; a lap július 31-i számában olvassuk, hogy két wigani hentest, akik közül az egyik már korábban is elkövetett hasonló kihágást, 2, illetőleg 4 font st.-re büntettek meg, mert romlott húst tartottak; az augusztus 10-i szám pedig közölte, hogy egy boltoni kereskedőnél 26 romlott sonkát foglaltak le; a sonkákat nyilvánosan elégették, és a kereskedőt 20 sh. pénzbüntetésre ítélték. Ezek azonban csak kiragadott esetek, ez korántsem minden, még csak hatheti átlagnak sem tekinthető, amelynek alapján ki lehetne számítani az évi átlagot. Van idő, amikor a hetenként kétszer megjelenő „Guardian” minden száma közöl ilyen esetet Manchesterből vagy a környező gyárvidékről, és ha meggondoljuk, hogy az összes főutcák hosszában húzódó piacok nagy kiterjedése és a gyatra ellenőrzés következtében mennyi eset kerüli el a vásári felügyelők figyelmét — különben hogyan lehetne megmagyarázni azt a szemtelenséget, hogy romlott marhákat egész darabokban hoznak eladásra? —, ha meggondoljuk, hogy a fentebb említett, érthetetlenül enyhe büntetések valósággal kísértésbe hozzák a boltosokat, ha meggondoljuk, milyennek kell lennie annak a darab húsnak, amelyet a felügyelők mint teljesen élvezhetetlent elkobozni kénytelenek, ha mindezt meggondoljuk, lehetetlen elhinnünk, hogy a munkások átlagban jó és tápláló húst kapnak. De a pénzsóvár középosztály más módon is becsapja a munkásokat. A kereskedők és a gyárosok lelkiismeretlenül meghamisítanak minden élelmiszert, egyáltalán nincsenek tekintettel a fogyasztók egészségére. Fentebb a „Manchester Guardian”-t idéztük, most pedig halljuk, mit mond a középosztály egy másik lapja — szeretem ellenfeleimet tanúnak hívni —, halljuk a „Liverpool Mercury”-t:

„Sózott vajat friss vajként adnak el: vagy úgy, hogy a sózott vajat friss vajjal vonják be, vagy úgy, hogy kóstolónak friss vajat hagynak felül, és a kóstoló után a sózottat adják el, vagy pedig úgy, hogy a sót kimossák, és a vajat mint frisset adják el. — A cukorba őrölt rizst vagy más olcsó dolgot kevernek, és az egészet a cukor árán adják el. A szappanfőzők hulladékát szintén keverik más anyaggal, és mint cukrot adják el. Őrölt kávéba cikóriát vagy más olcsó anyagot kevernek, sőt őrletlen kávé közé is tesznek hamisított kávészemeket. — A kakaót igen gyakran finom barna földdel vegyítik, amelyet bárányzsírral megdörzsölnek, hogy könnyebben hozzákeverhessék az igazi kakaóhoz. — A teát kökénylevéllel és más szeméttel keverik, vagy az elhasznált tealeveleket kiszárítják, forró rézlapokon megpirítják, hogy ismét színt kapjanak, és mint friss teát árusítják. A borsot porrá őrölt dióhéjjal stb. hamisítják; a portói bort meg éppenséggel gyártják (festékanyagokból, alkoholból stb.), hiszen köztudomású, hogy csak Angliában több portói bort isznak, mint amennyi egész Portugáliában terem; a dohányt pedig minden eladásra kerülő formájában mindenféle undorító anyaggal keverik.”

(Még hozzáfűzhetem, hogy az általános dohányhamisítással kapcsolatban Manchester több tekintélyes dohánykereskedője tavaly nyáron a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy egyetlen dohánycég sem állhatna fenn hamisítás nélkül, és hogy egyetlen 3 pennynél olcsóbb szivar sincs tiszta dohányból.) A munkásokat természetesen nemcsak élelmiszerhamisításokkal csapják be, amelyek sorát folytathatnám — beszélhetnék például arról az aljasságról, hogy gipszet és krétát kevernek a lisztbe stb. —; minden cikkel csalnak: a flanellt és a harisnyákat stb. kinyújtják, hogy nagyobbaknak látsszanak, az első mosás után pedig összemennek; a keskeny szövetet másfél vagy három hüvelykkel szélesebbre nyújtják, és így adják el. A cserépedényt oly vékonyan vonják be mázzal, hogy alig van rajta és azonnal lepattogzik. — Se szeri, se száma a sok gyalázatosságnak. — Tout comme chez nous [Egészen úgy, mint nálunk] — de leginkább a munkásoknak kell viselniük a csalás káros következményeit. A gazdagot nem csapják be, mert megfizetheti azoknak a nagy üzleteknek drága árait, amelyeknek adniuk kell jó hírnevükre és csak maguknak ártanának, ha rossz, hamisított árut tartanának; a gazdag jó táplálékhoz szokott, és kifinomult ínye könnyebben észreveszi a csalást. De a szegény, a munkás, akinél már pár penny is sokat számít, akinek kevés pénzért sok árut kell vásárolnia, aki nem ügyelhet olyan szigorúan a minőségre, és nem is ért hozzá, mert sohasem volt alkalma arra, hogy ízlését kifinomítsa, a munkás kapja a sok hamisított, sőt gyakran mérgezett árut; a munkás kénytelen kis szatócsokhoz menni, sőt esetleg hitelre vásárolni, és ezek a szatócsok, akik kis tőkéjük és nagyobb üzleti költségeik miatt ugyanolyan minőségű árut nem adhatnak olyan olcsón, mint a nagyobb kiskereskedelmi cégek, már a tőlük követelt alacsonyabb árak és a többiek konkurenciája miatt is tudatosan vagy tudtukon kívül kénytelenek hamisított árut beszerezni. Azonkívül, egy nagyobb kereskedő, aki nagy tőkét fektetett üzletébe, ha rajtakapják a csaláson, hitelének megrendülésével maga is tönkre megy — de mit veszthet a szatócs, aki csak egy utcát lát el áruval? Ha Ancoatsban nem bíznak többé benne, elköltözik Chorltonba vagy Hulme-ba, ahol senki sem ismeri, és elölről kezdheti csalásait; a törvény pedig csak igen kevés esetben bünteti a hamisítást, hacsak adócsalással nem jár együtt. — De nemcsak az áruk minőségénél, hanem a mennyiségénél is becsapják az angol munkást; a szatócsok többnyire hamis mértéket és súlyt használnak; a rendőri hírek napról napra számos ilyen kihágást közölnek. Hogy az effajta csalás milyen általános a gyári kerületekben, azt bizonyítja néhány kivonat a „Manchester Guardian”-ből; ezek csak egy rövid időszakot ölelnek fel, s még erről az időről sem állt rendelkezésemre a lap minden száma:

„Guardian”, 1844. június 16. A rochdale-i bíróság 4 szatócsot könnyebb súlyok használata miatt 5—10 sh. pénzbüntetésre pitéit. — A stockporti bíróság 2 szatócsot 1 sh.-re büntetett — az egyik hét könnyű súlyt és azonkívül hamis mérleget használt; előzőleg már mind a kettőt figyelmeztették.

„Guardian”, június 19. A rochdale-i bíróság 1 szatócsot 5 sh.-re, 2 parasztot pedig 10 sh.-re büntetett.

„Guardian”, június 22. A manchesteri békebíróság 19 szatócsot 2½ sh.-től 2 font st.-ig terjedő pénzbüntetésre ítélt.

„Guardian”, június 26. Az ashtoni bíróság 14 szatócsot és parasztot 2½ sh.-től 1 font st.-ig terjedő pénzbüntetésre ítélt. — A hyde-i bíróság 9 parasztot és szatócsot 5 sh. pénzbüntetésre és a bírósági költségek viselésére ítélt.

„Guardian”, július 6. Manchester — 16 szatócsot 10 sh.-ig terjedő pénzbüntetésre és a bírósági költségek megfizetésére ítéltek.

„Guardian”, július 13. Manchester — 9 szatócsot 2½ sh.-től 20 sh.-ig terjedő pénzbüntetésre ítéltek.

„Guardian”, július 24. Rochdale — 4 szatócsot 10 sh.-től 20 sh.-ig terjedő pénzbüntetésre ítéltek.

„Guardian”, július 27. Bolton — 12 szatócsot és kocsmárost a bírósági költségek megfizetésére ítéltek.

„Guardian”, augusztus 3. Bolton — 3 szatócsot 2½ sh.-től 5 sh.-ig terjedő pénzbüntetésre ítéltek.

„Guardian”, augusztus 10. Bolton — 1 szatócsot 5 sh. pénzbüntetésre ítéltek.

Ugyanabból az okból, amelyből a minőségi csalás főleg a munkásokat sújtotta, a mennyiségi csalás is őket sújtja.

A munkások szokásos táplálkozása természetesen különböző aszerint, hogy mennyi a munkabérük. A jobban fizetett munkások, különösen azok a gyári munkások, akiknek családtagjai is kereshetnek valamit, jól táplálkoznak, amíg munkájuk tart, naponta esznek húst, este szalonnát és sajtot. Ahol kevesebbet keresnek, ott csak vasárnap vagy hetenként kétszer-háromszor kerül hús a fazékba, több burgonyát és kenyeret fogyasztanak; ha még lejjebb szállunk, a hústáplálék már csak burgonya közé szeletelt kevés szalonnából áll, még lejjebb ez is eltűnik, csak sajt, kenyér, zabkása (porridge) és burgonya marad, a legalsóbb fokon pedig, az íreknél, a burgonya az egyetlen táplálék. Azonkívül híg teát szoktak inni, esetleg kevés cukorral, tejjel vagy pálinkával; a tea Angliában, sőt Írországban is, éppen olyan szükséges és elengedhetetlen ital, mint nálunk a kávé, és ahol már teát sem isznak, ott bizonyos, hogy a legszörnyűbb szegénység uralkodik. —

Mindennek azonban az a feltétele, hogy dolgozik a munkás; amikor nincs munkája, teljesen a véletlenre van utalva, és csak azt eszi, amit ajándékba kap, összekoldul, vagy — lop; ha pedig semmit sem tud szerezni, éhenhal, amint azt fentebb láttuk. Általában magától értetődik, hogy a táplálék minősége és mennyisége a bértől függ, és hogy a rosszabbul fizetett munkások, különösen, ha nagy a családjuk, még teljes foglalkoztatottság idején is éheznek; a rosszabbul fizetett munkások száma pedig igen nagy. Minden városban, de különösen Londonban, ahol a lakosság szaporodásával együtt a munkások konkurrenciája is fokozódik, igen népes ez az osztály. Tengődnek, ahogy tudnak, és más táplálék hiányában burgonyahéjat, zöldséghulladékot, rothadó növényi termékeket esznek,³¹ és mohón kapnak minden után, aminek esetleg még parányi tápértéke van. És ha a heti bért a hét vége előtt felélték, elég gyakran előfordul, hogy a család a hét utolsó napjaiban semmit sem, vagy csak annyi táplálékot kap, amennyi elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy éhen ne haljon. Csak természetes, hogy ilyen életmód mellett buján tenyészik mindenféle betegség, és ha a férj, a család fő kenyérkeresője, akinek megfeszített munkája több táplálékot igényel, aki tehát elsősorban lesz a betegség áldozata — ha a családfő megbetegszik, akkor lesz csak nagy a nyomor, akkor tárul elénk igazán ennek a társadalomnak a brutalitása, amely éppen akkor hagyja cserben tagjait, amikor a legnagyobb szükségük volna a támogatásra.

Befejezésül foglaljuk hát össze még egyszer a fentebb leírt tényeket: A nagyvárosok lakossága főleg munkásokból áll, mert a legjobb esetben is két, gyakran három, olykor négy munkásra jut egy burzsoá; a munkásoknak nincsen tulajdonuk, csak a munkabérből élnek, amelyet — ahogy megkapják — szinte mindig nyomban fel is élnek; a teljesen atomokra bomlott társadalom nem törődik velük, rájuk bízza, hogy gondoskodjanak magukról és családjukról, de nem adja kezükbe azokat az eszközöket, amelyekkel ezt hatékonyan és tartósan megtehetnék; ezért minden munkást, még a legjobbat is, állandóan munkanélküliség, vagyis éhhalál fenyeget, és sokan áldozatául is esnek; a munkások lakásai mindenütt tervszerűtlenül, rosszul vannak építve, rosszkarban vannak, rosszul szellőznek nyirkosak és egészségtelenek; igen kis területen igen sokan laknak, és a legtöbb esetben legalább egy család hál egy szobában; a lakások belső berendezése nyomorúságos, sok esetben még a legszükségesebb bútorzat is teljesen hiányzik; a munkások ruházata általában szintén szegényes, igen sokan rongyokban járnak; táplálékuk általában rossz, gyakran majdnem élvezhetetlen, sok esetben, legalábbis időnként, mennyisége is elégtelen, de előfordul az is, hogy munkások éhen halnak. — A nagyvárosi munkásság helyzete tehát különböző, fokozatai vannak: a legkedvezőbb esetben átmenetileg elviselhető az élete, megerőltető munkáért jó bért kap, jó lakása van és nem táplálkozik rosszul — mindez természetesen csak munkásszempontból jó és elviselhető —; a legrosszabb esetben keserves nyomorban él, amely odáig fajulhat, hogy a munkás hajléktalanná válik és éhenhal; az átlag pedig sokkal közelebb áll ehhez a legrosszabb esethez, mint a legjobbhoz. De ezek a fokozatok nem osztják állandó csoportokra a munkásokat, tehát nem lehet azt mondani, hogy a munkásoknak ez a csoportja jól él, a másik pedig rosszul, s hogy ez mindig így volt és így is marad; hanem, ha itt-ott ez is az eset, ha egyes munkaágak általánosságban előnyben vannak is a többiekkel szemben, a munkások helyzete minden szakmában mégis annyira ingadozik, hogy minden munkás megjárhatja a viszonylagos kényelem és a legnagyobb ínség minden fokát, sőt éhen is halhat, — majdnem minden angol proletár sokat mesélhetne a szerencse nagy forgandóságáról. Most pedig vizsgáljuk meg közelebbről ennek okait.

¹ (1892) Ez csaknem 50 évvel ezelőtt volt, a festői vitorláshajók idején. Ezek most — ha néhány még elvetődik Londonba — a dokkokban vesztegelnek, a Temzét kormos, utálatos gőzösök lepik el. — Engels jegyzete.
² Stirner: „Der Einzige und sein Eigentum”.
³ Miután elkészültem az itt következő leírással, kezembe került az „Illuminated Magazine”-nek a londoni munkáskerületekről szóló cikke (1844. október), amely több helyen majdnem szóról szóra, de a dolog érdemi részét tekintve különben is mindenütt teljesen megegyezik leírásommal. A cikk címe: „The Dwellings of the Poor, from the note-book of an M. D.” (Medicinae Doctor). — Engels jegyzete.
⁴ „Journal of the Statistical Society”, III. köt., 1840, 14—24. old. (a St. John és St. Margaret egyházközségi adatok) és VI. kot., 1843, 17—27. old. (a St. George egyházközségi adatok — C. R. Weld cikke); a további adatok: „Northern Star”, 1844. máj. 4. (G. Alston tudósítása, amely eredetileg a „Weekly Dispatch”-ben jelent meg és onnan vette át a lap) és „Times”, 1843. nov. 17., 1844 jan. 16. és febr. 12. (a lakásszemle-tudósítások).
⁵ „The Times” a legnagyobb angol konzervatív napilap; 1785-ben alapították Londonban „Daily Universal Register” címmel, 1788 óta jelenik meg „The Times” címmel. — A cikk az 1843. okt. 12-i számban jelent meg.
⁶ Idézve dr. W. P. Alison, az Edinburgh-i Királyi Természettudományi Társulat tagja, a Királyi Orvosi Kollégium tagja és volt elnöke stb. stb. „Observations on the Management of the Poor in Scotland and its Effects on the Health of Great Towns” (Edinburgh 1840) című munkájában [8—13. old.]. — A szerző vallásos tory és Arch. Alison történész fivére. — Engels jegyzete.
⁷ „Report to the Home Secretary from the Poor Law Commissioners, on an Inquiry into the Sanitary Condition of the Labouring Classes of Great Britain. With Appendices. Presented to both Houses of Parliament in July 1842” — 3 kötet folióban. — Orvosi jelentésekből összegyűjtötte és rendezte Edwin Chadwick, a szegénytörvény-bizottság titkára [v. ö. 121 —122. old.]. — Engels jegyzete.
⁸ „The Artisan” c. havi folyóirat 1843 októberi száma [228—231. old.]. — Engels jegyzete.
⁹ „Journal of the Statistical Society”, II. köt., 1839, 368—375. old. (a bristoli adatok) és 457—459. old. (a nottinghami stb. adatok).
¹⁰ J. C. Symons: „Arts and Artisans at Home and Abroad”, Edinburgh 1839. — A szerző — aki, úgy látszik, maga is skót — liberális, tehát fanatikus ellenzője minden önálló munkás- mozgalomnak. A fentebb idézett helyek a könyv 116. és köv. oldalain találhatók.¹¹ — Engels jegyzete.
¹¹ A Symons könyvéből vett idézet nem szószerinti; Engels kiegészíti W. P. Alison; „Observations on the Management of the Poor in Scotland”, 13—14. old. alapján.
¹² Mindenütt, ahol közelebbi megjelölés nélkül beszélek mérföldről, angol mérföldet kell érteni; 69½ angol mérföld az egyenlítő egy foka, tehát körülbelül 5 angol mérföld egyenlő 1 német mérfölddel. — Engels jegyzete.
¹³ Ne felejtsük el, hogy ezek a „pincék” nem lomtárak, hanem emberi lakások. — Engels jegyzete.
¹⁴ „Northern Star”, 1844. aug. 10. (A bizottságot jún. 19-én választották).
¹⁵ A mons sacer-re vonultak ki a hagyomány szerint i. e. 494-ben a patríciusok ellen felzendült római plebejusok. A Kersall Mooron tartották a manchesteri munkásgyűléseket.
¹⁶ „Big wig”: nagyfejű, de nagy liberálist (whiget) is jelent.
¹⁷ James Ph. Kay, dr. med.: „The Moral and Physical Condition of the Working Classes, employed in the Cotton Manufacture in Manchester”, 2. kiad. 1832. — A szerző azonosítja a munkásosztályt mint olyant a gyári munkássággal, de egyébként kitűnő a könyv. — Engels jegyzete.
¹⁸ És mégis azt állítja egy bölcs angol liberális — a Children’s Employment Commission jelentésében¹⁹ [113—114. old.] —, hogy ezek az udvarok a városépítő-művészet remekei, mert minden udvar egy-egy kis tér, amely javítja a szellőzést és a légáramlást! Ez persze így is volna, ha minden udvarnak két vagy négy széles, fent nyitott, átellenes bejárati folyosója volna, hogy léghuzat lehetne, — de soha sincs két ilyen bejárati folyosójuk, egy is csak igen ritkán fordul elő, s majdnem minden bejárat szűk, fedett. — Engels jegyzete.
¹⁹ A Children’s Employment Comission jelentéseit Engels általában a „Physical and Moral Condition of the Children and Young Persons employed in Mines and Manufactures” c. feldolgozás alapján idézi; ennek oldalszámait adjuk meg (az itt idézett kijelentés Birminghamre vonatkozik).
²⁰ Dr. Kay, i. m. [21—24. old.]. — Engels jegyzete.
²¹ Nassau W. Senior: „Letters on the Factory Act to the Rt. Hon. the President of the Board of Trade” (Chas. Poulett Thomson, Esq.), London 1837, 24[—25]. old. — Engels jegyzete.
²² Dr. Kay, i. m. 32, old. — Engels jegyzete.
²³ P. Gaskell: „The Manufacturing Population of England, its Moral, Social and Physical Condition, and the Changes, which have arisen from the Use of Steam-Machinery; with an Examination of Infant Labour", „Fiat Justitia" 1833. — Főleg a lancashire-i munkások helyzetét ecseteli. A szerző liberális, de olyan időben írt, amikor a munkások „boldogságáról” való áradozás még nem tartozott hozzá a liberalizmushoz. Ezért Gaskell még elfogulatlan, és világosan látja a mai helyzet visszásságait, különösen a gyárrendszer bajait. Mivel azonban a Factories Inquiry Commission [gyári vizsgálóbizottság] működése eleit is írt, kétes forrásokból merített egyetmást, amit később a bizottság jelentése megcáfolt. Ezért, és mert éppúgy, mint Kay, a munkásosztályt összetéveszti a gyári munkássággal, Gaskell müvét, bár egészében véve jó, részleteiben óvatosan kell használni. — A proletariátusnak a bevezetésben vázolt fejlődéstörténetét főleg ebből a műből vettük át. — Engels jegyzete.
²⁴ „Weekly Dispatch” angol hetilap, 1836-tól 1851-ig jelent meg Londonban; polgári radikális irányzatú. — A cikk az 1844. máj. 5-i számban jelent meg.
²⁵ pamutbársony-zubbonyok
²⁶ 1842 augusztusában az angol munkások egy sor ipari kerületben (Lancashire, Yorkshire stb.) általános sztrájk szervezését kísérelték meg. Néhány helyen a sztrájk alatt fegyveres összeütközésekre került sor a katonasággal és a rendőrséggel.
²⁷ „ördög-szemete”; olyan szövet, amely farkasoló géppel (angolul: devil) feldolgozott gyapjúrongyból készült.
²⁸ Thomas Carlyle: „Chartism“, London 1840, 28. old. — Thomas Carlyle-ról lásd alább. — Engels jegyzete.
²⁹ V. ö. Gaskell: „Manufacturing Population”, 111 — 113. old.
³⁰ „The Manchester Guardian” angol polgári újság, 1821-ben alapították; a szabadkereskedők, majd a liberális párt lapja.
³¹ „Weekly Dispatch”, 1844. április vagy május, dr. Southwood Smithnek a londoni szegények helyzetéről irt jelentése alapján. — Engels jegyzete.

Következő rész: A konkurencia

Tartalomjegyzék