A bevezetésben láttuk, bogy a konkurrencîa mindjárt az ipari mozgalom kezdetén létrehozta a proletariátust, mert a szövetek keresletének fokozódásával emelte a takácsok bérét, ez pedig arra indította a szövéssel is foglalkozó parasztokat, hogy abbahagyják a földművelést és a nagyobb keresetet ígérő szövőszék mellé szegődjenek; láttuk, hogy a konkurencia a nagyüzemi gazdálkodás rendszerével kiszorította a kisparasztokat, proletársorba döntötte és azután részben a városokba kergette őket; láttuk továbbá, hogy a konkurencia a kisburzsoázia legnagyobb részét tönkretette és szintén a proletársorba taszította; láttuk, hogy a tőkét kevesek kezében, a lakosságot pedig a nagyvárosokban centralizálta. E különböző utakon és módokon hozta létre és növelte a proletariátust a konkurrencîa, amely a modern iparban érte el teljes kibontakozását és következményeinek szabad fejlődését. Most azt kell megvizsgálnunk, milyen hatással van a konkurencia a már létrejött proletariátusra. Itt mindenekelőtt az egyes munkások kölcsönös konkurenciájának a következményeit kell szemügyre vennünk. —

A konkurencia a legtökéletesebb kifejezője a modern polgári társadalomban uralkodó háborúnak; mindenki háborújának mindenki ellen. Ez a háború — háború az életért, a létért, mindenért, végső esetben tehát élethalálharc — nemcsak a társadalom különböző osztályai között dúl, hanem az osztályok egyes tagjai között is; mindenki útjában áll a másiknak, és ezért mindenki arra törekszik, hogy mindazokat, akik útjában állnak, kiszorítsa és elfoglalja a helyüket. A munkások konkurrálnak egymással, mint ahogy a burzsoák is konkurálnak egymással. A mechanikai szövőszéken dolgozó szövő konkurál a kéziszövővel, a munkanélküli vagy rosszul fizetett kéziszövő a dolgozóval, illetve a jobban fizetettel, és arra törekszik, hogy kiszorítsa őt. A munkásoknak ez az egymás közötti konkurenciája azonban a mai viszonyok legrosszabb oldala a munkás számára, a burzsoázia legélesebb fegyvere a proletariátus ellen. Ezért igyekeznek a munkások szövetségekbe való egyesüléssel véget vetni ennek a konkurenciának, ezért támadja a burzsoázia oly dühödten ezeket a szövetségeket, és ujjong, valahányszor egy-egy csapást mér rájuk.

A proletár magára hagyatva tehetetlen, egy napig sem élhet. A burzsoázia megszerezte a monopóliumot minden létfenntartási eszközre, a szó legtágabb értelmében. Amire szüksége van a proletárnak, azt csak a burzsoáziától kaphatja meg, amelynek monopóliumát védi az államhatalom. A proletár tehát jogilag és ténylegesen rabszolgája a burzsoáziának; a burzsoázia a proletár szempontjából élet és halál ura. Felkínálja neki létfenntartási eszközeit, de „egyenérték” fejében, a munkája fejében; sőt még meghagyja azt a látszatot is, mintha a munkás szabad akaratából cselekedne, mintha szabad, kényszer nélküli beleegyezéssel, nagykorú emberként kötne szerződést vele. Szép szabadság ez, amikor a proletárnak nincs más választása, mint hogy elfogadja a burzsoázia szabta feltételeket, vagy pedig éhen haljon, megfagyjon, csupaszon az erdő vadjai közt üssön tanyát! Szép „egyenérték” az, amelynek összege teljesen a burzsoázia tetszésétől függ! — És ha a proletár olyan bolond, hogy inkább éhen hal, semhogy elfogadja a burzsoák, „természetes feljebbvalói"¹ „méltányos” ajánlatát — semmi baj, mindig könnyen akad másik, van a világon elég proletár, és nem mindegyik olyan őrült, hogy az élet helyett inkább a halált válassza.

Ilyen a proletárok konkurenciája. Ha minden proletár kijelentené, hogy inkább éhen pusztul, semhogy a burzsoáziának dolgozzék, a burzsoáziának le kellene mondania monopóliumáról; de nem ez a helyzet, sőt ez szinte lehetetlen, s ezért a burzsoáziának még mindig jól áll a szénája. Csak egy korlátja van a munkások konkurenciájának — egyetlen munkás sem lesz hajlandó kevesebbért dolgozni, mint amennyi létfenntartásához szükséges; ha már éhen kell halnia, inkább tétlenül fog elpusztulni, mint munka közben. Ez a korlát természetesen viszonylagos; az egyiknek többre van szüksége, mint a másiknak, az egyik nagyobb kényelemhez szokott, mint a másik — az angolnak, aki még valamivel civilizáltabb, többre van szüksége, mint az írnek, aki rongyokban jár, krumplit eszik és disznóólban hál. Ez azonban nem gátolja az ír munkást abban, hogy az angollal konkuráljon, s így az angol munkás bérét, és ezzel együtt civilizációját is lassanként az ír munkás színvonalára szorítsa le. Bizonyos munkák meghatározott civilizációs fokot követelnek, és csaknem minden ipari munka ilyen természetű; ezért itt a bérnek már a burzsoázia érdekében is olyan magasnak kell lennie, hogy a munkás a megkövetelt színvonalon maradhasson. A nemrég bevándorolt ír, akinek jó az első útjába akadó istálló is, aki egy hétig sem maradhat félig-meddig tűrhető lakásban, mert mindenét elissza és nem tud bért fizetni, — ez az ír rossz gyári munkás lenne; ezért a gyári munkásoknak annyit kell adni, hogy gyermekeiket rendszeres munkára nevelhessék — de nem többet, nehogy gyermekeik keresetét nélkülözhessék és mást neveljenek belőlük, mint egyszerű munkásokat. A korlát, a bérminimum itt is viszonylagos: ahol a család minden tagja dolgozik, egyes tagjainak annál kevesebbet kell adni, és a burzsoázia bőségesen kihasználta a gépi munkában a nők és gyermekek hasznot hajtó foglalkoztatására kínálkozó alkalmat arra, hogy leszorítsa a bért. Természetesen vannak családok, ahol nem mindenki munkaképes, és az ilyen család igen rosszul járna, ha a csupa munkaképes emberből álló családra számított bérminimumért kellene dolgoznia; a munkabér ezért átlagösszeg, amely mellett a teljesen munkaképes családnak meglehetősen jó sora, a kevés munkaképes tagból álló családnak pedig meglehetősen rossz sora van. De a legrosszabb esetben minden munkás inkább lemond arról a minimális luxusról vagy civilizációról, amelyhez hozzászokott, csak hogy tengethesse puszta létét; inkább disznóólban lakik, semhogy hajléktalan legyen, inkább rongyokban jár, csak legyen rajta valami, inkább burgonyán él, semhogy éhen haljon. Jobb idők reményében inkább megelégszik fél bérrel, semhogy az utcára kerüljön és a világ szeme láttára éhen haljon, amint ez nem egy munkanélkülivel történt. Ez a kevés tehát, ez a valamivel több, mint semmi — ez a bérminimum. Es ha több munkás van, mint amennyit a burzsoázia jónak lát foglalkoztatni, ha tehát a konkurenciaharc végén mégis maradnak olyanok, akik nem találnak munkát, ezeknek éhen kell veszniük; a burzsoázia bizonyára nem ad nekik munkát, ha munkájuk termékeit nem adhatja el haszonnal.

Ebből láthatjuk, hogy mi a bérminimum. A bérmaximumot a burzsoák konkurenciája szabja meg, mert láttuk, hogy ők is konkurálnak egymással. A burzsoá csakis a kereskedelemben vagy az iparban gyarapíthatja tőkéjét, s mindkét esetben munkásokra van szüksége. Még ha kamatra adja is ki tőkéjét, közvetve ebben az esetben is szüksége van munkásokra, mert kereskedelem és ipar nélkül senki sem fizetne neki kamatot, mert senki sem használhatná a tőkéjét. A burzsoának tehát szüksége van munkásokra, de nem közvetlen létfenntartásához — hiszen fogyaszthat a tőkéjéből —, hanem úgy, ahogy valakinek bizonyos kereskedelmi cikkre vagy igavonó állatra van szüksége, — a gazdagodásához. A proletár termeli a burzsoának az árukat, amelyeket ez aztán haszonnal elad. Ha tehát az árukereslet annyira növekszik, hogy az egymással konkuráló munkások valamennyien munkát találnak, sőt talán még kevés is a munkáskéz, a munkások konkurenciája megszűnik, és a burzsoák kezdenek egymással konkurálni. A munkásokat kereső kapitalista igen jól tudja, hogy a kereslet növekedésével emelkedő árak nagyobb hasznot biztosítanak, ezért szívesebben fizet valamivel több bért, mintsem hogy az egész hasznot elszalassza; szívesen odadobja a proletárnak a csontot, hogy maga a zsíros konchoz jusson. Egyik kapitalista elüti a munkást a másik kezéről, és a bér emelkedik. De csak annyira, amennyire ezt a növekvő kereslet megengedi. Ha a kapitalistának, aki feláldozott ugyan valamit rendkívüli hasznából, a rendes, vagyis átlagnyereségéből is fel kellene áldoznia valamit, óvakodnék az átlagbérnél magasabb bért fizetni.

Ennek alapján meghatározhatjuk, mi az átlagbér. Átlagviszonyok között, azaz ha sem a munkásoknak, sem a kapitalistáknak nincs okuk arra, hogy egymással különösebben konkurráljanak, ha csak éppen annyi munkás van, amennyit foglalkoztatni lehet, hogy az éppen keresett árukat termeljék, a bér valamivel több lesz, mint a minimum. Hogy mennyire fogja meghaladni a minimumot, az a munkások átlagszükségleteitől és civilizációjuk fokától függ. Ha a munkások megszokták, hogy hetenként többször húst egyenek, a kapitalisták akarva, nem akarva annyi bért lesznek kénytelenek fizetni, hogy a munkások előteremthessék ezt a táplálékot. Semmivel sem kevesebbet, mert a munkások nem konkurrálnak egymással, tehát semmi okuk sincs arra, hogy kevesebbel is beérjék; de semmivel sem többet, mert a kapitalisták sem konkurálnak egymással, tehát semmi okuk sincs arra, hogy a munkásokat rendkívüli kedvezményekkel magukhoz vonzzák.

A munkások átlagszükségleteinek és átlagos civilizációjának ez a mértéke a mai angol ipar bonyolult viszonyai következtében igen komplikált és a munkások különböző csoportjainál különböző, mint már fentebb említettük. De a legtöbb ipari munka bizonyos ügyességet és rendszerességet igényel, és mivel ehhez a civilizációnak bizonyos foka szükséges, az átlagbérnek is olyannak kell lennie, hogy a munkást a megkövetelt ügyesség elsajátítására és a rendszeresség elfogadására ösztönözze. Ez az oka annak, hogy az ipari munkások bére átlagosan magasabb, mint a teherhordóké, a napszámosoké stb., magasabb, mint a mezőgazdasági munkásoké, amihez természetesen az is hozzájárul, hogy a városokban drágábbak a létfenntartási eszközök.

Más szóval: a munkás jogilag és ténylegesen a vagyonos osztály, a burzsoázia rabszolgája, olyannyira, hogy a munkás áruként eladásra kerül, hogy a munkás ára, mint más áru ára, emelkedik és csökken. Ha a munkáskereslet nő, nő a munkások ára is, ha csökken, csökken az áruk is; ha annyira csökken a munkáskereslet, hogy bizonyos számú munkás eladhatatlanná válik és „raktáron marad”, akkor a munkás tétlenül hever, és mivel a tétlenségből meg nem élhet, éhen hal. Mert — a közgazdászok nyelvén szólva — a fenntartásukra fordított költség nem „termelődnék újra”, kidobott pénz lenne, erre pedig senki sem adja oda a tőkéjét. És ennyiben teljesen igaza van Malthus úr népesedési elméletének. A régi, nyílt rabszolgasággal szemben csak az itt a különbség, hogy a mai munkás szabadnak látszik, mert nem egyszerre kerül eladásra, hanem apránként, egy napra, egy hétre, egy évre, és mert nem valamely tulajdonos adja el a másiknak, hanem a munkás kénytelen eladni saját magát, hiszen nem egy embernek, hanem az egész vagyonos osztálynak a rabszolgája. A munkás szempontjából ez alapjában véve mit sem változtat a dolgon, és bár a szabadság látszata az egyik oldalon szükségképpen bizonyos tényleges szabadságot nyújt neki, a másik oldalon azzal a hátránnyal is számolnia kell, hogy létfenntartását senki sem biztosítja, hogy ura, a burzsoázia bármikor eldobhatja és éhhalálra kárhoztathatja, ha a burzsoáziának már nem fűződik érdeke a munkás foglalkoztatásához, a létéhez. — A burzsoáziának viszont sokkal előnyösebb ez a rendszer, mint a régi rabszolgaság; amikor kedve szottyan, elbocsáthatja munkásait, anélkül hogy ezzel befektetett tőkét vesztene, és általában sokkal olcsóbb a munkások munkája, mint a rabszolgáké, ahogy ezt Adam Smith² a burzsoázia vigaszára kiszámította.

Ebből az is következik, hogy Adam Smithnek teljesen igaza van, amikor azt a tételt állítja fel (i. m. [133. old.]):

„hogy a munkáskereslet, éppúgy mint bármely más árucikk kereslete, szabályozza a munkástermelést, a létrehozott emberek mennyiségét, gyorsítja ezt a termelést, ha túlságosan lassú, feltartóztatja, ha túlságosan gyorsan halad”.

Egészen úgy, mint bármely más kereskedelmi árucikknél: ha kevés az áru, az árak, vagyis a bérek emelkednek, a munkások jobban élnek, több házasságot kötnek, több embert hoznak létre, több gyermeket nevelnek fel, míg elég nem lesz a munkás; ha pedig sok van belőle, esnek az árak, munkanélküliség, nyomor, éhínség és ennek következtében járványok lépnek fel, és elviszik a „felesleges népességet”. És Malthusnak, aki Smith fenti tételét tovább fejleszti, a maga módján szintén igaza van, amikor azt állítja, hogy állandóan felesleges népesség van, hogy mindig túlságosan sok az ember a világon; csak akkor nincs igaza, amikor azt állítja, hogy több ember van, mint amennyit a meglevő létfenntartási eszközökkel táplálni lehetne. A felesleges népességet inkább a munkások konkurenciája hozza létre, amely minden munkást arra kényszerít, hogy napról napra annyit dolgozzék, amennyi csak erejéből telik. Ha egy gyáros naponta tíz munkást kilenc órán át foglalkoztathat, akkor napi tíz órai munka esetén csak kilenc munkást foglalkoztathat, a tizedik pedig kenyér nélkül marad. És ha a gyáros olyan időpontban, amikor nem valami nagy a munkáskereslet, a kilenc munkást — elbocsátással fenyegetve — arra kényszerítheti, hogy ugyanazért a bérért naponta egy órával többet, tehát tíz órát dolgozzanak, a tizedik munkást elbocsátja és bérét megtakarítja. Ami itt kicsiben történik, ugyanaz történik nagyban egy nemzetnél. Minden egyes munkás maximálisra fokozott munkateljesítménye, amely a munkások konkurrenciájának a következménye, továbbá a munkamegosztás, a gépek bevezetése és a természeti erők felhasználása sok munkást megfoszt kenyerétől. A kereset nélkül maradt munkások azonban kiesnek a piacról; nem tudnak már vásárolni, tehát nincs szükség többé arra a kereskedelmi áru-mennyiségre, amelyet korábbiul ők vásároltak, ezért ezt a mennyiséget nem kell többé termelni, s a korábban ennek termelésével foglalkozó munkások szintén kereset nélkül maradnak, szintén kiesnek a piacról, és ez így megy tovább, állandóan ugyanabban a körforgásban — azaz így menne, ha nem jönnének közbe más körülmények. A termelés növelését célzó fent említett ipari eszközök bevezetése ugyanis idővel a termelt cikkek árának csökkenésére és ennek következtében növekvő fogyasztásra vezet, úgyhogy a kereset nélkül maradt munkások nagy része végül is — igaz, hogy sok szenvedés után — újabb munkaágakban ismét munkához jut. Ha pedig mindez még idegen piacok meghódításával is párosul, mint az utóbbi 60 év alatt Angliában történt, úgyhogy az iparcikkek kereslete állandóan és gyorsan növekszik, akkor ugyanolyan arányban növekszik a munkáskereslet és ezzel együtt a népesség. A brit birodalom lakossága tehát nem csökkent, hanem rendkívül gyorsan növekedett és még mindig növekszik — s bár az ipar egyre jobban terjed, és a munkáskereslet egészben véve fokozódik, Angliának, a hivatalos pártok (azaz a toryk, a whigek és a radikálisok) bevallása szerint, mégis állandóan számfeletti és felesleges népessége van, egészben véve tehát mégis állandóan nagyobb a munkások egymással való konkurenciája, mint a munkásokért való konkurencia.

Miből adódik ez az ellentmondás? Az ipar és a konkurencia lényegéből és az ebből következő kereskedelmi válságokból. A létfenntartási eszközök mai szabályozatlan termelése és elosztása mellett, amelynek célja nem a szükségletek közvetlen kielégítése, hanem a pénznyereség, — olyan rendszerben, amelyben mindenki a saját szakállára dolgozik és gazdagodik, bármely pillanatban fennakadás következhet be. Anglia például számos országot lát el a legkülönbözőbb árukkal. Ha mármost a gyáros tudja is, hogy minden egyes országnak évente az egyes cikkekből mennyire van szüksége, azt mégsem tudja, mennyi ott a mindenkori készlet, és még kevésbé tudja, mennyi árut szállítanak oda konkurensei. Csak az örökösen ingadozó árakból következtethet bizonytalanul a készletek és a szükségletek állására, találomra kell áruit odaküldenie; minden vaktában, többé-kevésbé csak a véletlen jegyében történik. A legcsekélyebb kedvező hírre mindenki szállít, amit csak tud, de nemsokára a piac túltelítődik árukkal, az eladás megakad, a pénz visszaáramlása megszűnik, az árak esnek, s az angol ipar nem tudja már foglalkoztatni munkásait. Az ipari fejlődés kezdetén ezek a fennakadások egyes iparágakra és egyes piacokra korlátozódtak; de a konkurencia centralizáló hatása azokat a munkásokat, akik az egyik munkaágban kereset nélkül maradnak, a legkönnyebben megtanulható más munkaágakba, azokat az árukat pedig, amelyek az egyik piacon már nem adhatók el, más piacokra dobja át, s ennek következtében az egyes kis válságok fokozatosan egybeolvadnak és lassanként periodikusan visszatérő válságok egyetlen sorozatává egyesülnek. A virágzás és az általános jólét rövid periódusa után minden öt évben ilyen válság szokott bekövetkezni; a hazai piac és a külföldi piacok teli vannak angol gyártmányokkal, és csak lassan tudják ezeket felszívni; az ipari tevékenység csaknem minden ágban megakad, a kisebb gyárosok és kereskedők, akik nem bírják ki tőkéik befagyását, megbuknak, a nagyobbak a legrosszabb időszak tartamára beszüntetik üzleteiket, leállítják gépeiket, vagy csak „rövid időt”, azaz esetleg csak fél napot dolgoztatnak; a munkanélküliek konkurenciája, a munkaidő szűkítése és a hasznothajtó árueladások hiánya miatt csökken a bér; a munkások között terjed az általános nyomor, esetleg megtakarított pár fillérüket gyorsan felélik, megrohanják a jótékonysági intézményeket, megkétszereződik, megháromszorozódik a szegényadó és mégsem elég, növekszik az éhenhalók száma, és egyszerre csak rémületes számban jelentkezik a „felesleges” népesség tömege. Ez aztán így tart egy ideig; a „feleslegesek” keresztülvergődnek, ahogy tudnak, vagy elpusztulnak; a jótékonykodás és a szegénytörvények segítségével sokan eltengődnek valahogyan; mások hol itt, hol ott, a konkurenciától kevésbé érintett, az ipartól távolabb álló munkaágakban nyomorúságos keresetre tesznek szert — és milyen kevéssel keresztülvergődik az ember bizonyos ideig! — Lassanként javul a helyzet; a felhalmozott árukészletek elfogynak, a kereskedők és gyárosok általános nyomott hangulata még gátolja a mutatkozó hiányok túlságosan gyors pótlását, míg végül az emelkedő árak és a mindenfelől érkező kedvező jelentések helyre nem állítják az ipari és kereskedelmi tevékenységet. A piacok többnyire messze vannak; míg az első új szállítmányok odaérkeznek, állandóan növekszik a kereslet, és ezzel együtt emelkednek az árak; az első áruszállítmányokat szétkapkodják, az első eladások kapcsán még élénkebb lesz a forgalom, a várt újabb áruszállítmányok még magasabb árakkal kecsegtetnek, további áremelkedés reményében spekulációra kezdenek vásárolni, és ilymódon a fogyasztásra szánt árukat éppen a legszükségesebb időben elvonják a fogyasztástól — a spekuláció még jobban felveri az árakat, mert másokat is vásárlásra buzdít és azonnal elnyeli az újabb szállítmányokat; mindezt jelentik Angliába, a gyárosok ismét fokozottan kezdenek dolgozni, új gyárakat létesítenek, mindent megmozgatnak, hogy kihasználják a kedvező időszakot; Angliában is megkezdődik a spekuláció, egy hajszálra ugyanazzal a hatással, mint a külföldi piacokon, felveri az árakat, elvonja az árukat a fogyasztástól, s mindezek következtében a legnagyobb erőkifejtésre sarkallja az ipari termelést; azután jönnek a „tisztességtelen” spekulánsok, akik fiktív tőkével dolgoznak, hitelből élnek, akik tönkremennek, ha azonnal el nem adhatják áruikat, és belevetik magukat ebbe a haszonért folyó általános, zűrzavaros versenybe, s féktelen szenvedélyükkel, amely a tébolyig fokozza az árakat és a termelést, még növelik ezt a zűrzavart és kapkodást — őrült hajsza ez, amely még a leghiggadtabbakat és legtapasztaltabbakat is magával ragadja, az emberek kalapálnak, fonnak, szőnek, mintha újra kellene felszerelni mindennel az egész emberiséget, mintha pár milliárd új fogyasztót fedeztek volna fel a holdban. Egyszerre csak odaát a tisztességtelen spekulánsok, akiknek okvetlenül pénzre van szükségük, kezdenek eladni — természetesen piaci áron alul, mert a dolog nem tűr halasztást —, eladást eladás követ, az árak inognak, a spekulánsok ijedten piacra dobják áruikat, a piacon zűrzavar keletkezik, a hitel megrendül, egyik cég a másik után beszünteti a fizetést, egyik csőd a másikat követi, és kiderül, hogy háromszor annyi áru van raktáron és úton, mint amennyit a fogyasztás megkíván. A hírek eljutnak Angliába, ahol időközben még mindig teljes gőzzel folyt a munka — itt is páni rémület fogja el az embereket, a külföldi csődök Angliában is csődöket okoznak, a fennakadás következtében újabb cégek mennek tönkre, ijedten itt is rögtön piacra dobják az összes készleteket, amivel még jobban fokozzák a rémületet. Kezdődik a válság, amelynek ismét ugyanolyan a lefolyása, mint az előzőnek, és amely később ismét a virágzás periódusába csap át. És ez így megy tovább, virágzás, válság, virágzás, válság, ebben a körben forog az angol ipar, és ez az örökös körforgás, mint mondottuk, rendszerint minden öt vagy hat évben újra kezdődik.

Ebből következik, hogy az angol iparnak minden időben, a legnagyobb virágzás rövid periódusainak kivételével, munkások nem foglalkoztatott tartalékával kell rendelkeznie, hogy a legélénkebb hónapokban a piacon keresett árutömegeket termelni tudja. Ez a tartalék nagyobb vagy kisebb, aszerint, hogy a piac helyzete a munkástartalék nagyobb vagy kisebb részének foglalkoztatását kívánja-e meg. És bár a teljes virágzás idején a mezőgazdasági vidékek, Írország és a fellendüléstől kevésbé érintett munkaágak adhatnak, legalább átmenetileg, bizonyos számú munkást, ezek egyrészt csak töredékét teszik a szükséges munkáslétszámnak, és másrészt szintén a tartalékhoz tartoznak, azzal a különbséggel, hogy csak a mindenkori fellendülés idején tűnik ki, hogy idetartoznak. Amikor ezek átmennek a virágzóbb munkaágakba, korábbi helyükön korlátozásokra van szükség, hogy a munkások hiányát kevésbé érezzék, hosszabb ideig dolgoznak, nőket és fiatalabbakat foglalkoztatnak; amikor pedig a válság beálltával elbocsátják őket és visszatérnek, azt látják, hogy helyükön mások vannak, hogy ők maguk feleslegesekké váltak — legalábbis nagy részük. Ez a tartalék, amely a válság idején óriási és még a virágzás és a válság közötti, átlagosnak tekinthető időszakban is jókora — ez Anglia „számfeletti népessége”, amely koldulásból és lopásból, utcaseprésből, lótrágya eltakarításából, talicskázásból, szamárfuvarból, utcai árusításból vagy kisebb alkalmi munkákból tengeti nyomorúságos életét. Minden nagyvárosban sok ilyen embert láthatunk, aki csekély alkalmi keresetből „tartja együtt testét és lelkét” — ahogy az angolok mondják. Bámulatos, hogy mi mindennel nem foglalkozik ez a „felesleges népesség”. A londoni utcaseprők (crossing-sweeper) világszerte ismeretesek; eddig a szegényhivatal vagy a köztisztasági hivatal által felvett munkanélküliek seperték nemcsak a londoni keresztutakat, hanem más nagyvárosok főutcáit is — most azonban naponta gép csörtet az utcákon, és elveszik a munkanélküliektől ezt a kereseti forrást. A városokba vezető nagy útvonalakon, ahol élénk a kocsiforgalom, sok embert látni kis talicskával, akik az elrohanó kocsik és omnibuszok között életük veszélyeztetésével eltakarítják a friss lóganajt és összegyűjtik eladásra — ezért gyakran még heti pár shillinget kell fizetniük a köztisztasági hivatalnak, sőt sok helyen meg is tiltják ezt a tevékenységet, különben a köztisztasági hivatal nem tudná eladni trágyának az összesepert szemetet, mert kevés lóganaj van benne. Boldogok azok a „feleslegesek”, akik talicskát tudnak szerezni és fuvarozhatnak vele, s még boldogabbak azok, akiknek olyan összegre sikerül szert tenniök, hogy kordét és szamarat vehetnek — a szamárnak magának kell megtalálnia táplálékát, esetleg kevés összeszedett hulladékot kap, és mégis hoz valamit a házhoz.

A legtöbb „felesleges” utcai árusításra veti magát. Különösen szombat este, mikor az egész munkásság az utcákon van, akkor látni, milyen sokan élnek ebből. Férfiak, asszonyok és gyerekek cipőfűzőt, nadrágtartót, zsinórokat, narancsot, lepényt, egyszóval minden elképzelhető árucikket kínálnak, de máskor is lépten-nyomon árusokba ütközik az ember, akik az utcákon állnak vagy ide-oda járnak naranccsal és lepénnyel, gingerbeerrel vagy nettle-beerrel³ kereskedve. Gyufát és hasonló cikkeket, pecsétviaszt, patentgyújtót stb. is árulnak. Mások — az úgynevezett jobberek [alkalmi munkások] — az utcákon ődöngenek apróbb alkalmi munkát keresve; egyiknek-másiknak sikerül is egy-egy napi munkát kapni, sok azonban nem olyan szerencsés.

„A londoni dokkok kapuinál télen minden hajnalban százával tolonganak a szegények” — beszéli el nagytiszteletű W. Champneys, London keleti részének egyik lelkésze⁴ —, „napszám reményében várakoznak, míg kinyitják a kapukat; a fiatalabbakat és a legerősebbeket, legismertebbeket felfogadják, de százan és százan lehangolva, reményükben csalatkozva ballagnak vissza szegényes lakásaikba.”

Mi mást tehetnének ezek az emberek, ha nem találnak munkát és nem akarnak fellázadni a társadalom ellen, mint hogy kolduljanak? Ezért nem csodálkozhatunk a koldusok tömegén, akik többnyire munkaképes férfiak, s akikkel a rendőrség állandó harcban áll. Sajátságos koldulás ez. A családfő családjával együtt bejárja az utcákat, énekelve kéregét, vagy rövid beszédben a szomszédok jószívűségére apellál. És feltűnő, hogy ezek a koldusok majdnem kizárólag csak munkáskerületekben láthatók, és majdnem kizárólag munkások könyöradományaiból tartják fenn magukat. Előfordul, hogy a család némán áll egy forgalmas utcán, pusztán szemmel látható elhagyatottságával hatva a járókelőkre. Itt is csak a munkások részvétére számítanak, akik tapasztalatból tudják, mi az éhség, és akik bármely pillanatban hasonló helyzetbe juthatnak; ennek a néma és mégis annyira megható koldulásnak majdnem kizárólag csak azokon az utcákon vagyunk a tanúi, ahol munkások járnak, és azokban az órákban, amikor munkások lepik el az utcát, különösen szombat este, amikor a főutcákon feltárulnak a munkáskerületek „titkai”, és a középosztály lehetőleg kerüli ezeket a bemocskolt helyeket. Ha pedig a „feleslegesek” közül valaki eléggé bátor és elkeseredett, hogy nyíltan szembeszegüljön a társadalommal és a burkolt háborúra, melyet a burzsoázia folytat ellene, a burzsoázia elleni nyílt háborúval feleljen, az lopásra, rablásra és gyilkolásra adja a fejét.

A szegénytörvény-biztosok jelentései szerint Angliában és Walesben átlag másfél millió felesleges van,⁵ Skóciában szegénytörvények hiányában nem állapítható meg a feleslegesek száma, Írországról pedig még külön kell beszélnünk. De ez a másfél millió is csak azokat foglalja magában, akik a szegényhivatalhoz fordultak segélyért; az a nagy tömeg, amely irtózik ettől a végső mentőeszköztől és nélküle próbál segíteni magán, nincs benne a másfél millióban; e szám jó része viszont a földművelő kerületekre jut, tehát itt nem jön számításba. Válság idején természetesen jelentékenyen növekszik ez a szám, a nyomor tetőfokra hág. Nézzük például az 1842-es válságot, amely, mivel a legutolsó, egyben a legpusztítóbb is volt — mert újra meg újra ismétlődve a válságok egyre intenzívebbek, és a legközelebbi válság, amely alkalmasint legkésőbb 1847-ben fog bekövetkezni⁶, minden valószínűség szerint még pusztítóbb és tartósabb lesz. Az 1842. évi válság idején a szegényadó minden városban olyan magasra emelkedett, mint még soha. Stockportban például minden font házbér után nyolc shilling szegényadót kellett fizetni, úgyhogy ez az adó egymagában az egész város bérösszegének 40 százalékára rúgott; ráadásul egész utcák üresen álltak, legalább 20 000 lakóval volt kevesebb, mint rendesen, és az üresen álló házak ajtajára ezt írták: Stockport to let — Stockport kiadó. Boltonban a szegényadó alá eső lakbérjövedelem, amely normális években átlag 86 000 font st. volt, 36 000 font st.-re csökkent; ezzel szemben a segélyre szoruló szegények száma 14 000-re, tehát az egész lakosságnak több mint 20 százalékára emelkedett. Leedsben a szegényhivatal 10 000 font st. tartalékalappal rendelkezett, ez azonban az adakozásból összegyűjtött 7000 font st.-gel együtt teljesen kimerült, még mielőtt a válság elérte tetőpontját. Így volt ez mindenütt; a Gabonatörvény-ellenes Liga egyik bizottsága 1843 január havában a gyárosok részletes adatai alapján jelentést közölt az ipari kerületek 1842. évi állapotáról, és megállapította, hogy a szegényadó átlagban kétszer olyan nagy volt, mint 1839-ben, a segélyre szorulók száma pedig megháromszorozódott, sőt megötszöröződött azóta; hogy rengetegen kértek segélyt olyanok, akik eddig sohasem folyamodtak segélyért stb.; hogy a munkásosztálynak harmadannyi élelmiszerrel kellett beérnie, mint 1834/36-ban, hogy a húsfogyasztás erősen megcsappant, helyenként 20 százalékkal, másutt még 60 százalékkal is; hogy még rendes kézművesek is, a kovácsok, a kőművesek stb., akiknek korábban a legválságosabb időszakokban is volt elegendő munkájuk, sokat szenvedtek munkahiány és a kereset csökkenése miatt, — és hogy a bér még most, 1843 januárjában is szüntelenül csökken. És ezt gyárosok jelentik!

A kenyér nélküli munkások, akiknek kenyéradói leállították a gyárakat és nem tudtak munkát adni, mindenütt az utcákon ődöngtek, egyenként vagy csoportosan koldultak, seregestül ellepték az országutakat, és támogatást kértek a járókelőktől — de nem megalázkodva, mint közönséges koldusok; számuk, magatartásuk és szavuk fenyegető volt. Leicestertől Leedsig és Manchestertől Birminghamig minden ipari kerületben ez volt a helyzet. Itt-ott zavargások voltak, mint például júliusban Észak-Staffordshire fazekasüzemeiben; a munkásokon rettenetes nyugtalanság vett erőt, mely végül augusztusban a gyárvidékek általános felkelésében tört ki. Amikor 1842 november végén Manchesterbe érkeztem, még mindenütt munkanélküliek tömege ácsorgott az utcasarkokon, még számos gyár állt; a következő hónapokban, 1843 közepéig lassan eltűntek az utcasarkokról a kényszerből ácsorgók, és a gyárak ismét megindultak.

Mondanom sem kell, milyen nyomor és ínség uralkodik a munkanélküliek között ilyen válság idején. A szegényadó nem elegendő — korántsem elegendő; a gazdagok jótékonykodása csepp a tengerben, hatása azonnal eltűnik; a koldulás, ahol olyan sokan vannak, csak keveseken segít. Ha a szatócsok ilyenkor nem adnának hitelt a munkásoknak, amíg csak tehetik — az utólagos elszámolásnál természetesen bőven kárpótolják magukat —, és ha a munkások nem támogatnák egymást, amíg csak tehetik, minden válságban éhhalál pusztítaná el a „feleslegesek” tömegét. Így azonban, mivel a legnehezebb időszak mégiscsak rövid, egy évig, legfeljebb két vagy két és fél évig tart, a legtöbben súlyos nélkülözések árán mégis keresztülvergődnek valahogy. Látni fogjuk, hogy közvetve, betegségek stb. következtében, milyen rengetegen esnek a válság áldozatául. Egyelőre az angol munkások lesüllyedésének egy másik okát vesszük szemügyre, amely még mindig abban az irányban hat, hogy ezt az osztályt egyre mélyebbre és mélyebbre taszítsa.

¹ Az angol gyárosok kedvenc kifejezése. — Engels jegyzete.
² Azt mondják, hogy a rabszolga elhasználódása urának költségére történik, a szabad munkásé viszont a saját költségére. De valójában az utóbbi elhasználódása éppúgy urának költségére történik. A különféle napszámosok és szolgák munkabérének akkorának kell lennie, hogy lehetővé tegye számukra a napszámosok és szolgák fajának fenntartását abban a mértékben, amelyben a társadalomnak irántuk való növekvő, csökkenő vagy stagnáló kereslete éppen megköveteli. De noha a szabad munkás elhasználódása éppúgy urának költségére történik, rendszerint mégis sokkal kevesebbe kerül neki, mint a rabszolgáé. Az elhasználódott rabszolga pótlására vagy megjavítására szolgáló alapot általában nemtörődöm úr vagy gondatlan felügyelő kezeli” stb. — A. Smith: „Wealth of Nations”, MacCulloch négykötetes kiadása, I. könyv VIII. fej., 133. old. — Engels jegyzete.
³ Üdítő, habzó italok: az előbbit vízből, cukorból és kevés gyömbérből, az utóbbit vízből, cukorból és csalánból készítik. A munkások, különösen az antialkoholisták kedvelik. — Engels jegyzete.
⁴ W. Champneys tudósítása eredetileg a „Weekly Dispatch”-ben jelent meg, onnan a „Northern Star” 1844. máj. 4-i száma átvette.
⁵ „Journal of the Statistical Society”, VI. köt., 1843, 60—62., 256—257. old.
⁶ (1887) És be is következett 1847-ben. — Engels jegyzete.

Következő rész: Az ír bevándorlás

Tartalomjegyzék